Díszcsomagban tálalják elénk

Díszcsomagban tálalják elénk a sok mocskot,

s amíg nem bogozzuk ki a selyemzsinórt,

nem láthatjuk meg a rengeteg gondot.

 

A dobozban több kisebb doboz, bennük a vég,

a sötét jövő, s a jól megtervezett ármányok,

ott lapulnak már nagyon-nagyon rég.

 

Arra várnak csendben, hogy kijussanak végre,

s rászabadulhassanak majd az egész világra,

addig, míg az emberek nem térnek észre.

 

Díszcsomagban tálalják elénk biz a halálunk,

a feladók remegve várják a kicsomagolást,

s végünk is lesz, ha a sorba beállunk.

A galaktikus sötétség

A galaktikus sötétség bekebelezi a fény hadát,

s kiterjesztve a láthatatlan gonosz erejét,

elnémíthatja a rengeteg csillag szavát.

 

Ármánnyal és alattomosan mételyez az űrben,

megzavarja a bolygók szokásos mozgását,

s azok nem voltak még ekkora zűrben.

 

Felfordult a galaxis megszokott rendje, világa,

szertefoszlik az ősrobbanás utáni állapot,

s néma sikoly kiált a végtelen világba.

 

A galaktikus sötétség a jövő réme, s ellensége,

tagadása mindannak, ami valaha is létezett,

és a normalitásnak a tökéletes ellentéte.

Életben tartó emlékek

Életben tartó emlékek, s a lelket perzselő tűz,

a szívet marcangoló vágyak izzó parazsa,

ez mind a sejtelmes izgalmak felé űz.

 

Ki nem a szépről, jóról álmodik, nincs olyan,

s olyan sem, akit hidegen hagyna mindez,

bár lehet, elképzeléséből jó nem fogan.

 

Megannyi, ezerszer átgondolt pillanat árnyal,

felidéződnek a legmélyebben rejlő titkok,

ám mégis a földön kell állni, két lábbal.

 

Életben tartó emlékek, s ködbe vesző remény,

selymesen bársonyos simogatások érzete,

talán felcsillan az esély a jövő egén.

Túl sok a megterhelés

Túl sok a megterhelés az embereken és ez nőni fog,

a hatalmat birtoklók eljátsszák a színdarabjukat,

amíg csak az utolsó ember is el nem fogy.

 

Addig kábulatban tartják őket, s elveszik a lelküket,

a félelem és a rettegés segíti a gonosz folyamatot,

ami addig tart, míg véghez viszik a tervüket.

 

Megfelelő szólamokkal, új és újabb ürügyet találva,

sikeresen kihasználva az oly régóta tartó butítást,

ügyesen terelnek felnőttet, s gyereket a halálba.

 

Túl sok a megterhelés és egyre távolodik a remény,

a született emberi jogok véglegesen eltörlődnek,

s a jövő, ami reánk vár, kegyetlenül kemény.

Békében és boldogságban

Békében és boldogságban szebbek a napok,

kellemesebben telnek az órák, a percek,

érzik a szeretetet a kicsik, s a nagyok.

 

Nyugodtabb a légkör, fennen ragyog a Nap,

megszokott a segítőkészség, a jó szándék,

és emberségből mindenki példát kap.

 

Egymást támogatva jóval könnyebb az élet,

a gondok, bajok, hamarabb legyőzhetőek,

s jobb szívvel teszi dolgát a sok lélek.

 

Békében és boldogságban nem érzik az idő,

s nem fárad ki az elme, sőt nagyon aktív,

az emberiség számára ez lehet a jövő.

Szívszorító jövő

Szívszorító jövő vár mindenkire, aki él,

aki mindennap megküzd a sorsával,

s közben a közelgő végzetétől fél.

 

Félhet is, hiszen túlontúl erős a gonosz,

bőven van pénze, markában a világ,

és minden jót elpusztít, eloroz.

 

Elveszi a reményt is, a lélek reményét,

éjjel-nappal hazudik, rettegést kelt,

s kiéli az elmebaját, szeszélyét.

 

Gőgösen, s öntelten vigyorog az élőkre,

összeugraszt, kegyetlenül megoszt,

és senki nem vonhatja kérdőre.

 

Az irányítás élteti csupán és a hatalom,

a totális ellenőrzés a bolygó felett,

sőt, a mindenek feletti uralom.

 

Ellenfele az értelem gyenge lábakon áll,

s szövetségesére, a fénynek seregére,

sajnos hiába és csalódottan vár.

 

Szívszorító jövő árnya száll a sötétben,

s ha az emberiség nem tér észhez,

eltűnik a sorsnak a ködében.

Egy hazug világban élünk

Egy hazug világban élünk, egy sötét mocsárban,

ahol semmi és soha nem az, aminek látszik,

s a valóság hamar eltűnik a homályban.

 

Hamisított videók, s parancsra szerkesztett hírek,

folyamatos nyomás alatt tartó félelmek sora,

és a rettegéstől szinte lebénított szívek.

 

Kegyetlenség és könyörtelenség uralta emberek,

piciny, apró, síró gyermekek, aggódó szülők,

s egyre csak gyülekező sötét fellegek.

 

Egyre fogyó népesség, s elfogyó temetői helyek,

tervszerűen adagolt mérgező kotyvalékok,

és teljesen elgyötört, megsebzett lelkek.

 

Egy hazug világban élünk, s mind bele is fúlunk,

ha nem vesszük fel a harcot, de nagyon hamar,

elvész a jelenünk, a jövőnk és a múltunk.

Soha nem tudhatjuk

Soha nem tudhatjuk, hogy pontosan mit hoz a jövő,

mikor láthatjuk a szeretteinket majd utoljára,

és azt sem, a sors mekkora egy cselszövő.

 

Nem láthatjuk előre az életünk folyamának irányát,

az érzelmeink zűrzavarát, a sejtelmes szerelmet,

és önmagunk megismerésének a hiányát.

 

Nem számíthatjuk ki sajna a reánk váró csapásokat,

a lelkünket feldúló tragédiákat, a félelem fokát,

és sokszor rettegve feszegetjük a határokat.

 

Nem készülhetünk fel a váratlanra és a döbbenetre,

a boldogságra, a szeretetre, az őszinte örömre,

s a lelkünk sosem lesz kész a szörnyetegre.

 

Soha nem tudhatjuk, mikor is találkozunk a halállal,

vagy mikor jön elébünk a remény, a vágyakozás,

és meddig küzdhetünk még eme talánnyal.

Emlékünk sem marad

Emlékünk sem marad, ha tétlenül várunk tovább,

ha elhisszük azt a sok hazugságot, becsapást,

elősegítjük a végzetünket, s nincs odább.

 

Kiirtanak minket a gonosz sötétség erői gyorsan,

írmagunk sem marad hátra a végtelen térben,

és elhullanak a családtagjaink is sorban.

 

Odavesznek a gyermekek, s a jövőjük romba dől,

ártatlanságuk elvész a semmibe, köddé válik,

és mindőjük hátában ott van már a tőr.

 

Emlékünk sem marad, csupán sírunkon a koszorú,

hihetetlen, hogy harc nélkül feladjuk a létünket,

s nem csak az, hanem tragikusan szomorú.

Vajon milyen emléket hagyunk?

Vajon milyen emléket hagyunk hátra magunk után,

olyat, amelyik méltán tiszteletet érdemel mindig,

netán olyat, ami szégyen, s egy nulla csupán?

 

Megőrizheti bizton tetteinket a történelem folyama,

vagy épp ellenkezőleg, undorral fordul el a Nap is,

s eltüntet minket a galaxisok végtelen moraja?

 

Mindez rajtunk múlik, vagy talán mások is hibásak,

meglehet, hogy túl gyávák és a gyengék vagyunk,

és a végtelennek a kapuján is simán kivágnak?

 

Hogyan nézhetünk a gyermekek, s utódok szemébe,

ha harc nélkül feladjuk a jogainkat és a jövőjüket,

s mindezekért csakis a halált kapjuk cserébe?

 

Vajon milyen emléket hagyunk, ami reményt adhat,

s ami meg tudja mutatni, mik a lehetőségek eztán,

és milyen lesz az a világ, amit örökül kapnak?