Saját alkotásaim
A hideg hó alatt ott lapul az új élet csírája,
és várja a tavaszt, a szebb időkre pihen,
még nincs koszorú a remény sírjára.
A hideg hó alatt ott lapul jóság, a szeretet,
ott alszanak a vágyak és a szép álmok is,
s ott pihenik ki a fájdalmas sebeket.
Végül mind meghalunk, történjen bármi,
a létünk lehet igen rövid, netán hosszú,
az örök életre olyan felesleges várni.
Az ugyanis nem létezik, csak a lelkekben,
a vágyakban és az áltató reményekben,
s nem szerepel semmiféle tervekben.
Végül mind meghalunk, oly hiába éltünk,
hiába szenvedtünk és rettegtünk sokat,
s a szívünkben jót hiába reméltünk.
Csak emlék marad mindaz, mit megéltünk,
az életünk eddigi valamennyi pillanata,
mikor vágytunk, féltünk, s reméltünk.
Emlék marad minden álmunk, s a tetteink,
a titkos szerelmeink, a szép reményeink,
s emlékek maradnak egykori terveink.
Csak emlék marad már, amikor jól voltunk,
amikor nem igyekeztek végezni velünk,
s amikor önmagunkért nem szóltunk.
Az is emlékké válik, mikor ostobán hittünk,
elhittünk mindenféle hamis hazugságot,
és a jót nem sikerült sikerre vinnünk.
Csak emlék marad mindez, s igen szomorú,
annyi mindent elszalasztottunk végleg,
de vár még reánk egy díszes koszorú.
A háború kutyái ünnepekkor is ugatnak,
és félelemben tartják az embereket,
miközben a vesztükbe rohannak.
Néha itt, néha ott tűnnek fel csapatosan,
habzó szájjal vicsorítanak, morognak,
s ráijesztenek mindenkire alaposan.
Az emberek a szeretet ölelésére vágynak,
a békesség fényére, a lélek nyugalmára,
és ezt mutatják meg a sötét világnak.
A háború kutyái dühödten szaladgálnak,
és rárontanak bárkire, ha megtehetik,
elejét véve a boldog szabadságnak.
Az ünnep fényei nem mindenkinek ragyognak,
s nem mindenki érezheti a szeretet melegét,
van, hogy bánat jut kicsiknek, nagyoknak.
Az ünnep fényei néha csupán árnyékot vetnek,
árnyékot az elesett és magányos emberekre,
azokra, akik a szeretteikkel nem lehetnek.
Az ünnep fényei a szívekbe új reményt hoznak,
örömmel, s boldogsággal töltik fel a lelkeket,
egy kis időre búcsút inthet a jó a rossznak.
Nem létezik olyan, akinek nincsen gondja,
akinek nincsenek fájdalmai, terhei,
s aki minden érzését kimondja.
Akinek minden szép, aki mindig elégedett,
aki nem látja a rosszat és a gondokat,
s aki néha nem keménykedett.
Aki szerint minden úgy van jól, ahogy van,
aki nem szeretne jobbat, vagy szebbet,
és kinek az ismeretlen egy új tan.
Akit nem fűt a bizonyítás kényszere, vágya,
akit soha nem kerülgetett a félelem,
s akinek nincs gyönyörű álma.
Aki nem szeretne szeretve lenni és imádni,
akit ne ragadnának el a titkolt érzései,
s aki bármikor képes lenne vitázni.
Akit kizárólag a józan esze vezetne mindig,
akinek nem lennének borúsabb napjai,
és aki eljutna a legfelsőbb szintig.
Nem létezik olyan, ki még nem bánkódott,
kit nem érintett meg a valóság szele,
s ki még soha meg nem bántódott.
Gondolatban könnyebb tenni a dolgunkat,
könnyebb vágyakozni, meg álmodozni,
és könnyebb irányítani a sorsunkat.
Könnyebb elviselni a reánk kirótt terheket,
a mindennapi gondokat, problémákat,
a fájdalmakat és a szenvedéseket.
Könnyebb bevallani a szerelmet és imádni,
sokkalta könnyebb ölelni, meg ígérni,
mint mindig az igazunkért vitázni.
Gondolatban könnyebb eljátszani a véggel,
és könnyebb félvállról venni a világot,
mert így nem jár következménnyel.
A szeretet pillanataiban más ez a világ,
oly békés, nyugodt és örömmel teli,
s elcsitulnak a szokásos viták.
A szeretet pillanataiban a harag pihen,
életre kelnek az álmok és a vágyak,
s bár nehéz elhinni, van ilyen.
A szeretet pillanataiban dobban a szív,
és a boldogság érzése uralja az időt,
mikor a lélek igaz ölelésre hív.
Ki nem mondott gondolatok, eltitkolt érzések,
fájó szívek és be nem vallott szerelmek,
mindig maradni fognak kérdések.
Kérdések, hogy miért így, miért nem másként,
s miképpen romlott el az, ami szuper volt,
hogyan viselkedhet az ember nyájként?
Ki nem mondott gondolatok és hamis igazság,
elferdített valóság, s ketrecbe zárt vágyak,
a pokolban lesz majd a végső vigasság.
