Saját alkotásaim
Mindenkinek szüksége van biztatásra, reményre,
megértésre, szeretetre, egy boldog ölelésre,
és a legrosszabb időkben is kenyérre.
Mindenkinek szüksége van pihentető magányra,
amikor rendezheti a gondolatait, önmagát,
és megoldást találhat a saját bajára.
Mindenkinek szüksége van csendre, lelki békére,
bátorságra, szabadságra, felhőtlen percekre,
és sok szépre, míg elér az élete végére.
Semmi nem tart örökké, minden változik,
a legsötétebb vihar után is kisüt a Nap,
és egyszer a legrosszabb is távozik.
Elbukik majd a gőgösség hitvány uralma,
és hiába erőlködik őrjöngve a gonosz,
a fény fölött soha nem lesz hatalma.
Semmi nem tart örökké, tovaszáll az élet,
semmivé válnak az álmok és a vágyak,
az idő sem képes útját állni a végnek.
Az álmok nélküli élet nem túlságosan vidám,
inkább szomorúan fájdalmas és keserű,
a lélek is fennakadhat ama szitán.
Az álmok nélküli élet egyfajta korai temetés,
lehajtott fej és boldogság nélküli napok,
sehol sincs az öröm, kacaj, nevetés.
Sokan kergetnek csodás, rózsaszínű álmokat,
sokszor addig, míg leszáll reájuk az alkonyat.
Sokan kergetnek illúziókat és forró vágyakat,
amelyek a lelkükkel olyan gyakran játszanak.
Sokan kergetnek általuk elképzelt jövőképet,
s ezalatt nem látják a Napot, a mindenséget.
Sokan kergetnek soha el nem érhető célokat,
így a számukra nem fog ragyogni a pirkadat.
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,
a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,
és ott tiszta minden, nem pedig álnok.
A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,
ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,
ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.
A változás nem azonos a jóval, csupán másik út,
egy lehetőség, amelynek a vége lehet nagyon rút.
Változtatni dacból, haragból és gyűlöletből hiba,
hiszen a jó cél, a béke, s a szeretet útja sem sima.
Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,
a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,
a sírások nem értettek az igaz szavakból.
E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,
mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,
a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.
Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,
a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,
a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.
Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,
fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,
s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Az ember sose legyen kishitű, vállalja magát,
küzdjön a szép álmaiért, önnön vágyaiért,
ám soha ne hárítsa másra a saját baját!
Ne adjon fel semmit, semmit, amiért harcolt,
ami jó neki, a családjának és a hazájának,
legyen bármilyen fáradt, vagy lesarcolt!
Ne tágítson az igazság mellől, bárhogy fájjon,
és ne mondjon le a valódi értékeiről sem,
óvja önmagát, ne maradjon rabláncon!
Az ember sose legyen kishitű, éljen, ne féljen,
és ne rettentse meg a hazugságok áradata,
hagyja, hogy a lelke ragyogjon a fényben!
