Saját alkotásaim
A léleknek szüksége van szeretetre és reményre,
békességre, nyugalomra, kedves szavakra,
nevetésre, s mindig egy újabb esélyre.
Szüksége van felhőtlen boldogságra, cirógatásra,
elismerésre, támogatásra, sok buzdításra,
finom érintésre, no meg simogatásra.
A léleknek szüksége van az élet szavára, örömre,
szép álmokra, vágyakra, őszinte érzésekre,
és arra, hogy tiszta maradjon örökre.
Sose adjuk fel, különben elvesznek az álmaink,
minden percünk gyorsan a semmibe száll,
és búcsút intenek az áhított vágyaink!
Sose adjuk fel mindazt, mit a szívünk szeretne,
s ne féljünk megküzdeni önnön céljainkért,
hisz ez egy jobb és szebb világ is lehetne!
Az élet nagy része fájdalom és oly kevés a jó,
számtalan szenvedés kísér minket végig,
sokszor jólesne néhány megértő szó.
Az élet nagy része fájdalom, s a sors kemény,
nem hatja meg senki vágya, könyörgése,
ami leginkább hiányzik, az a remény.
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
Milyen jó is volna egy békés, szép világban élni,
egy olyanban, amelyben állandó a szeretet,
és amelyikben nem kellene soha félni!
Melyben a tisztesség és a becsület természetes,
az emberek összetartanak jóban-rosszban,
s amelyben a boldogság nem feltételes!
Mely világban egészséges mindenki, kicsi, nagy,
a nap minden perce vidámsággal telítődött,
s efelől kétséget az élet soha nem hagy!
Egy olyanban, amelyben nem a pénz a hatalom,
az álmok és a vágyak mindig beteljesülnek,
s mindenki dönthet magáról szabadon!
Milyen jó is volna mindezeket egyszer megélni,
átérezni, hogy fontosak vagyunk másoknak,
s idősebb korunkban minderről mesélni!
Az álmok bolygóján bármikor megtörténhet bármi,
az elme csodás dolgokat képes varázsolni,
és könnyű a fantáziák földjén járni.
Szemet gyönyörködtető tájak, békesség, nyugalom,
egy igazán mesés világ, lelket felemelő érzés,
ezen a helyen nem létezik unalom.
Az álmok bolygóján megszépülnek a titkos vágyak,
és életre kelnek a szívben rejtőző érzelmek,
miközben a madarakkal szállnak.
