Saját alkotásaim
A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,
a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,
és ott tiszta minden, nem pedig álnok.
A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,
ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,
ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.
A változás nem azonos a jóval, csupán másik út,
egy lehetőség, amelynek a vége lehet nagyon rút.
Változtatni dacból, haragból és gyűlöletből hiba,
hiszen a jó cél, a béke, s a szeretet útja sem sima.
Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,
a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,
a sírások nem értettek az igaz szavakból.
E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,
mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,
a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.
Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,
a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,
a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.
Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,
fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,
s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Az ember sose legyen kishitű, vállalja magát,
küzdjön a szép álmaiért, önnön vágyaiért,
ám soha ne hárítsa másra a saját baját!
Ne adjon fel semmit, semmit, amiért harcolt,
ami jó neki, a családjának és a hazájának,
legyen bármilyen fáradt, vagy lesarcolt!
Ne tágítson az igazság mellől, bárhogy fájjon,
és ne mondjon le a valódi értékeiről sem,
óvja önmagát, ne maradjon rabláncon!
Az ember sose legyen kishitű, éljen, ne féljen,
és ne rettentse meg a hazugságok áradata,
hagyja, hogy a lelke ragyogjon a fényben!
Létrejött egykoron egy varázslatos kert,
tündérek gondozták, védték, s óvták,
eme kertben mindőjük örömöt lelt.
Tele volt szeretettel, virággal, csodával,
bizalommal, reménnyel, s vágyakkal,
és szépséges álmok hosszú sorával.
Tele volt őszinte örömmel, megértéssel,
valódi boldogsággal, mindenféle jóval,
no meg élethosszig tartó egészséggel.
Tele volt virágzó fákkal, tiszta szívekkel,
mosollyal, vidámsággal, igaz lelkekkel,
és szemet gyönyörködtető színekkel.
Létrejött egykoron egy varázslatos kert,
az emberi szemek előtt rejtve maradt,
így élte túl, biztonságra csak így lelt.
Amikor csökken a teljesítmény, a vágyak,
megkopik az elme és elillan az erő is,
az álmok a végtelenbe szállnak.
Mikor az ember rádöbben, hogy veszített,
s az, amit eddig jónak hitt, téveszme,
nem tudja, erőt miből meríthet.
Amikor csökken a teljesítmény, s a tudás,
sőt, még az önismeret is kudarcot vall,
fájdalmas lesz a beismerés, bukás.
Amikor nem lát a szem, s tompul az elme,
az érzékek az álmokkal aludni térnek,
a reménynek nincs a jövőre terve.
Amikor nem lát a szem és közeledik az éj,
a meggyötört lélek is leteszi a lantot,
s könnyes szemekkel pihenni tér.
Viharfelhők gyülekeznek az égen,
még csend honol a kietlen tájon,
legtöbben meglapulnak az éjben,
félnek, nehogy a vihar szele fájjon.
Becsukják a szemüket, ám hiába,
nem menekülhetnek a valóság elől,
rettegve kiabálhatnak a sötét világba,
süket fülekre találnak mindenfelől.
Nem akarják látni mi is vár rájuk,
azt hiszik ők kivételek, ők mások,
bíznak benne, hogy teljesül a vágyuk,
holott nem egyebek, csupán bábok.
Végül lesújt a villám, feltámad a szél,
felnyílnak újból a lehunyt szemek,
végre az önámítók hada új életre kél,
s megteszik a vihar ellen amit lehet.
Mindenki leplezni próbálja önnön hibáit,
a fájdalmait, a csalódásait, az érzéseit,
és elhallgatni az elvesztett vitáit.
Letagadni a valódi mivoltát, a valós énjét,
a legtitkosabb álmait, az izzó vágyait,
s eközben védeni a saját lényét.
Mindenki leplezni próbálja az igazi arcát,
a sebezhetőségét és az érzékenységét,
mialatt a lelke megvívja a harcát.
