Saját alkotásaim
Mi mindent viszünk a vállainkon, mily terheket,
mennyi reményt, hitet, szeretetet, csalódást,
miközben a sors nekünk ássa a vermeket?
Mi mindent viszünk el majd magunkkal a sírba,
mennyi titkot, vágyat, elképzelést és álmot,
a túlvilági békében, s a jólétben bízva?
A végtelen felé tartva, visszatekintenek a lelkek,
s felidézik, hogy mi minden történt velük,
amíg az éveik lent, a Földön teltek.
Milyenek voltak a napjaik és hogyan telt az idő,
mennyi tennivalójuk akadt, s mire vágytak,
remélve, egyszer szépet hoz a jövő.
Miféle gondokkal küzdöttek és miket szerettek,
miként áhítoztak a jóra, szépre, szerelemre,
s néhanap tényleg boldogok lehettek.
A szeretteik emlékét sem feledhetik el sohasem,
és örökre megőrzik a feledhetetlen perceket,
azok is bennük élnek majd, odafenn.
A végtelen felé tartva, galaxisok között szállnak,
és hamarosan egy olyan helyre fognak érni,
ahol elődeik, rájuk szeretettel várnak.
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
Suhanó álmok járják a táncukat a csillagok között,
van mindenféle, jó, rossz, vidám, szomorú,
és ember áll, valamennyi mögött.
Emlékek, elképzelések, vágyak adják az alapjukat,
fantázia teszi színesebbé az estek sokaságát,
és éjjelente folytatják kalandjukat.
Suhanó álmok pihentetik a fáradt elméket reggelig,
ellazítják a testet, amely túl sok terhet cipel,
és ilyenkor nyugalomhoz engedik.
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,
számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,
s mindezeket tűrjük, miközben félünk.
Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,
az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,
és önmagában, főképpen a valóságtól.
Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,
az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,
és a megvalósíthatatlan tervektől.
Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,
a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,
és legfőképpen, a reánk váró sírtól.
Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,
milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,
amíg a jóra csupán tétlenül várunk.
Vágyálmok suhannak tova a kora hajnali széllel,
és számtalan érzést, óhajt visznek messzire,
de újra visszatérnek majd, minden éjjel.
Éjjelente elhozzák a fantáziák és a titkok világát,
a legtüzesebb vágyakozásokat, a félelmeket,
így pótolva a nappali bátorság hiányát.
Vágyálmok suhannak a ragyogó csillagok útján,
s velük tartanak a szívek a végtelenség felé,
játszadozva a lelkek érzékeny húrján.
Szenvesztő érzések vihara döngeti a szív falait,
ez igen sokszor árnyékot vet az érzelmekre,
s igyekszik némítani a benső én szavait.
E szavak próbálják felébreszteni az alvó elmét,
s finoman közölni, hogy ne reméljen hiába,
eme vihar elfújja minden vágyát, tervét.
Szenvesztő érzések lángja emészti a fájó lelket,
amely így, megsebezve, továbbra is remél,
és hiszi, végül majd boldogságra lelhet.
Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.
Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.
