Saját alkotásaim
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
Mikor a félelem irányít, akkor nincs remény,
nincs megnyugvás és nincs békesség,
az élet pedig rettentően kemény.
Mikor a szemek nem látnak, csak az orrukig,
és azt csak veszik észre, amit engednek,
akkor azt bánni fogják, holtukig.
Mikor az ész alszik, s a hiszékenység az új úr,
könnyedén elhallgattatják az értelmet,
a lelkekben a bizonytalanság dúl.
Mikor családtagokat uszítanak egymás ellen,
s azok egy része engedelmes bábbá válik,
nem számít a vér, igazság, jellem.
Mikor a félelem irányít, az embereknek vége,
a szabadságuk a múlté lesz, véglegesen,
és soha többé nem jutnak a fénybe.
Aki elhiszi bármely hazug ember szavát,
és nagy áhítattal isteníti is az illetőt,
az csak egyvalakit csap be, magát.
Hiszékenysége nagy mélységekbe küldi,
olyatén szintre, honnan a kiút nehéz,
és azután nem fog jókat derülni.
Nem veszi észre, igazából ő nem számít,
és nem több, mint kihasznált senki,
azt sem érzi, hogy valami sántít.
Aki elhiszi, hogy itt érte történik bármi,
és csakis miatta válik szebbé az élet,
azt nem utálni kell, hanem szánni.
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
Varázsolnak a kezek, üresednek a zsebek,
a tátott szájak a csodálattól hangosak,
s meg vannak tévesztve a szemek.
Varázsolnak a kezek, tetőfokon az ámulat,
s miközben az emberek elméje alszik,
jól szórakozik az elitista társulat.
Halkan járja az idő a végtelennek útját,
közben figyel, tanul és szomorkodik,
látva az emberek jelenét, múltját.
Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,
mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,
mert soha nem bírtak a bajukkal.
Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,
a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,
s az elképzelt győzelem, jutalom.
Mivé tette őket a tudatlanság homálya,
a hiszékenység és az égető gyűlölet,
s a hiábavaló várakozás a csodára.
Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,
vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,
és úsznának a fényben egy keveset.
Szeretnének boldogok lenni és nevetni,
örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,
s a gondokat, bajokat végre feledni.
Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,
s tudja, az az út egy valódi labirintus,
az emberek sorsa meglelni a kiutat.
Senki nem marad ugyanaz, minden változik,
változik az életkor, változik az egészség,
és mindaz, amiről az ember álmodik.
Változnak a vágyak és változik maga a lét is,
sőt, folyamatosan változnak az érzelmek,
ennek ellenére az élet szenvedés mégis.
Senki nem marad ugyanaz, de nem is teheti,
míg él a józanság, s míg lélegzik a remény,
az értelmet az ostobaság hiába temeti.
Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,
s miközben már nem urai önmaguknak,
önnön okosságukról beszélnek.
Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,
s nélkülük ez a világ nem is működhetne,
miközben a sötétség deleje csábít.
Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,
és amit hallanak, az csakis valóság lehet,
akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.
Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,
de maguknak köszönhetik eme helyzetet,
hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.
Butaságfalván nagy a vigalom, megy a buli,
senkit nem érdekel a tudás, a valóság,
itt az előrejutáshoz nem kell suli.
Bőven elég ha nagy a száj, s ha üres a lélek,
ha a feltörekvő nem kérdez és nem lát,
s ha önként megy elébe a végnek.
Errefelé a gondolkodás egy nem létező szó,
mindennapos az őrjöngés, a tivornya,
és e falva lakóinak ez tökéletes, jó.
Butaságfalván nagy a vigalom, víg az ének,
folyik az ital, ropják a táncot egész este,
s nem fogják fel, homályban élnek.
