Mikor már minden fáj

Mikor már minden fáj, szenved a lélek,

ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Megannyi probléma, gondok és terhek,

és a semmibe szálló dédelgetett tervek.

 

Lassan nem marad semmi, ami megéri,

ezért eljött az idő a valóságról mesélni.

Az azonban bizony nagyon is fog fájni,

és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.

 

Mikor már minden fáj, kevés a remény,

hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.

Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,

mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.

Szabad szelek szárnyán

Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,

s szabadon szökellve a virágos mezőkön,

igazi nyugalmat talál minden lélek.

 

Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,

dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,

a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.

 

Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,

érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,

reményt adva sok-sok titkos vágynak.

Az élet nagy része szenvedés

Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,

ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,

itt nem marad majd kő a kövön.

 

Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,

megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,

a sors azonban új küzdelemre hív.

 

Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,

aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,

attól a remény esélye is elszáll tova.

 

A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,

összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,

s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.

 

Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,

az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,

az emberi sajgó lelke még mire várhat?

Milliárdnyi fűszál

Milliárdnyi fűszál hajladozik a reggeli szélben,

s fürdik a harmatban, hogy frissebb legyen,

majd azután melegszik a napfényben.

 

Ez természetes, évezredek óta ez az élet rendje,

a folyamatosság, akár a változás, végtelen,

s a füvek susognak az éjszakai csendbe.

 

Mindőjük piciként kezdi és nagyként folytatja,

átéli az évszakokat, az időjárás szélsőségeit,

az idő kerekét nem mindig a jó forgatja.

 

Mostanság dübörög a talaj, igen rossz közeleg,

kiforgatják valamennyiüket az anyaföldből,

s kitépődnek az egészséges gyökerek.

 

Milliárdnyi fűszál az életéért reszket immáron,

s ha irtásuk ilyen bősz ütemben folytatódik,

emlékük sem fog maradni ezen a világon.

A lekaszált rét

A lekaszált rét egykoron virágzó mező volt,

és minden tagja békességben tudott élni,

hisz e hely a valódi nyugalomról szólt.

 

A vidéket ellepték a tarka, s csodás virágok,

pazar látványuk kedveltté tette a területet,

a létükkel csodássá tették a világot.

 

Szívesen repültek arra a madarak, a méhek,

és a kisebb állatok is visszatértek sokszor,

s tudták, ott igazi közösségben élnek.

 

Azonban nem tartott sokáig az idilli állapot,

sötét viharok mérgező szennye hullott alá,

s nem kímélt sem növényt, sem állatot.

 

A lekaszált rét manapság csupán egy emlék,

emléke az egykori, szép, s vidám létnek,

amely természetesnek tűnt nemrég.

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

 

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

 

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

 

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,

szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,

s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.

 

Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,

örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,

és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.

 

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,

már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,

hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.

Leáldozóban a Nap ereje

Leáldozóban a Nap ereje, az energiája kimerül,

igyekszik kitartani a végsőkig, amíg lehet,

és sajnos az nem biztos, hogy sikerül.

 

Leélte hosszú életét, számtalan bolygót éltetett,

fényessége elérte a galaxisok legmélyét is,

s a nagy világűrbe emlékeket égetett.

 

Nélküle semmi nem lehet ugyanaz, soha többé,

az emléke fennen ragyoghat a végtelenben,

s míg így lesz, nem válik majd köddé.

 

Leáldozóban a Nap ereje, azonban mégis kitart,

vöröslik a korongja, mint egy tüzes korona,

s a vége előtt okoz még néhány vihart.

Az élelemtől megfosztva

Az élelemtől megfosztva éheznek az emberek,

az összes boltban korlátozzák a vásárlásokat,

és vár még megpróbáltatás rájuk rengeteg.

 

Mézes mérget csöpögtetnek a füleikbe folyton,

befolyásolják az időjárást, eltakarják a Napot,

s a sorsot véres pénzükkel ragadják torkon.

 

Gondoskodnak, hogy betegség mindig legyen,

s gépek nélkül is mossák az üresedő agyakat,

pusztuljon végleg a múlt, a jövő és a jelen.

 

Ellehetetlenítik az életet, s elveszik a reményt,

hazugságokkal fogságban tartják az értelmet,

és el akarnak pusztítani minden szegényt.

 

Az élelemtől megfosztva egyre nehezebb a lét,

jutna mindenkinek bőven, csak nem hagyják,

itt már nem az étel, hanem az élet lett a tét.

Addig szeressük egymást!

Addig szeressük egymást, amíg csak megtehetjük,

ne hagyjuk, hogy végleg elkeserítsenek minket,

s az időnket soha ne a rosszra vesztegessük!

 

Egy igaz ölelés, vagy szívből jövő kedves szavak,

sokkal többet tudnak alkalomadtán érni, adni,

mint a világot fogságban tartó anyagi javak.

 

Az őszinte, s tiszta szeretet sokat jelent a léleknek,

sokszor gyógyító erővel bír, néha jó tettekre hív,

és közben kedvesen búcsút int a végzetnek.

 

Addig szeressük egymást, amíg még élni hagynak,

ne tűrjük el, hogy elvegyék az életkedvünket is,

s levegőt se hagyjanak kicsinek, nagynak!