Saját alkotásaim
Varázsolnak a kezek, üresednek a zsebek,
a tátok szájak a csodálattól hangosak,
s meg vannak tévesztve a szemek.
Varázsolnak a kezek, tetőfokon az ámulat,
s miközben az emberek elméje alszik,
jól szórakozik az elitista társulat.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Egy férfi ül a padon, s mereng magában,
nézi a parkban daloló kis madarakat,
a Nap pihenni készül a határban.
Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,
a lelki szemei előtt látja a szeretteit,
odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.
Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,
egy angyal képében gyengéden átöleli,
és hívja, a végtelenbe vele tartson.
Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,
s már látja is közeledni azt az angyalt,
az órájára néz, itt az idő, mehet.
Halkan járja az idő a végtelennek útját,
közben figyel, tanul és szomorkodik,
látva az emberek jelenét, múltját.
Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,
mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,
mert soha nem bírtak a bajukkal.
Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,
a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,
s az elképzelt győzelem, jutalom.
Mivé tette őket a tudatlanság homálya,
a hiszékenység és az égető gyűlölet,
s a hiábavaló várakozás a csodára.
Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,
vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,
és úsznának a fényben egy keveset.
Szeretnének boldogok lenni és nevetni,
örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,
s a gondokat, bajokat végre feledni.
Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,
s tudja, az az út egy valódi labirintus,
az emberek sorsa meglelni a kiutat.
Annyira unalmas már mindaz, ami folyik,
a mindennapi hazugságok, ígéretek,
és az emberek lealázása porig.
Ugyanaz a lelki nyomás, ugyanaz a séma,
és ugyanaz a félelemkeltés, riogatás,
mintha nem létezne más téma.
Annyira unalmas ez a cirkusz, ez a gazság,
és gusztustalan, hogy ezt megtehetik,
egyvalami hiányzik, az igazság.
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
A szeretetnek ideje, hogy felvegye a kardot,
és a reménnyel együtt csatába szálljon,
különben végleg elvesztik a harcot.
Ellenfelük akad bőven és igen kegyetlenek,
jól vív a gyűlölet, a harag, meg a düh is,
s mind sajnálat nélkül verekszenek.
Az oldalukon küzd a gonoszság, az ármány,
az irigység és a rosszakarat mellettük,
s kicsivel hátrább a csinált járvány.
Az elvetemültség és a kapzsiság sem kutya,
a vérszomj vérszemet kapva vérengzz,
s ott a butaság is, amely igen buta.
A szeretetnek ideje kiállnia a lovagi próbát,
másképp elbuknak a reménnyel együtt,
és az el is döntené az emberek sorsát.
Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,
egyre nő a feszültség, a meg nem értés,
és a tudatlanság rejlik emögött.
Egyre terjed a gyűlölet, a levegő haraggal teli,
a téboly beszennyezi a mindennapokat,
és ennek okát mindenki másban leli.
Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,
a szeretet és a jó szándék vészesen fogy,
a butaság teret nyer az értelem fölött.
Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.
A világ legnagyobb rákfenéje, az a politika,
amiből hiányzik az erkölcs és az etika,
s melyben magas szintű a retorika.
Félelem által irányít és ígéretekkel elkábít,
hazugságokkal, zsarolással manipulál,
s minden igazságot letagad, elhárít.
Az intrika folyamatos, mindenfelé az árad,
behálózza az élet valamennyi területét,
igen kitartó és láthatóan nem fárad.
A világ legnagyobb rákfenéje igen hatásos,
észrevétlenül fertőzi meg az ép tudatot,
s a végeredmény legtöbbször halálos.
