Saját alkotásaim
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindeni maga felel.
A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,
mivel folyamatosan álarc takarja el azt,
s eme álarcról kérdezni sem merik.
Így halad előre, a régen megtervezett úton,
kopott és szakadt ruhájában bandukol,
miközben mereng a túl sötét múlton.
Megélt már számtalan borzalmat, háborút,
néhanap rátalált egy kevéske örömre is,
s még kérdéses, hová vezet e vándorút.
A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,
nem boldog, látva a történések folyamát,
ez így volt valaha, s most is, a jelenben.
A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,
örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,
ha nem lenne az irányítói által fogoly.
Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,
nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,
s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.
Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,
ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,
s a hanyatló értelem semmiből nem okul.
Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,
a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,
és megélni az igazság tündöklő hajnalát.
Túl rövid az élet, eme tengernyi rosszhoz,
eme rengeteg gondhoz, fájdalomhoz,
és eme bizonytalan élethosszhoz.
Túl rövid az élet, megismerni a valóságot,
rájönni arra, hogy mi az, ami számít,
és kifizetni a tengernyi adósságot.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Senki nem marad olyan, mint volt egykor rég,
nem marad fiatal, fürge, sem pedig erős,
és egyre jobban érzi, közeleg a vég.
Az egykori fénye megkopik, az elméje is fárad,
a megbecsülése kérdésessé válik sokszor,
s mielőtt megszólal, nyel egy párat.
Ha elmegy bulizni, napokig nem lesz önmaga,
a munkahelyen félig alszik, megroggyant,
és ezen már nem segíthet a földanya.
Fáj mindene, sokszor mozdulni sem igen tud,
egyre többször emlékezik vissza a múltra,
és rájön, neki már egyre kevesebb jut.
Kevesebb mindenből, mindenből, ami fontos,
kevesebb a figyelemből és a szeretetből,
eddig hiába is volt szorgos, gondos.
Senki nem marad olyan, mint remélte valaha,
a dédelgetett álmai és a vágyai elhagyják,
s egyre többször kerülgeti a nyavalya.
Megbántani valakit könnyű, jót tenni nem az,
és lehet szánni-bánni a vétkeket, a rosszat,
az egy megbántottnak soha nem vigasz.
Hazudozni gyerekjáték, ahhoz nem is kell ész,
csupán jellemtelenség, meg gerinctelenség,
röhögve tagadni kell az igazat és kész.
Mindenre születni kell, még a hitványságra is,
no meg az alakoskodásra, bűbájoskodásra,
a senkiháziak szentül hiszik, az előre visz.
Megbántani valakit könnyű, beismerni nehéz,
beismerni a valóságot igaz embert igényel,
ám az ilyeneket egy semmirevaló lenéz.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,
félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,
ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.
Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,
sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,
pedig ők minden szavát áhítattal lesik.
Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,
ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,
hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.
Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,
immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,
s nem csupán a szex a leghőbb vágya.
Másként szemlél mindent, s másként gondol,
másként reagálja le az élete összes percét,
ha pedig veszít, csakis némán tombol.
Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,
érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,
vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.
Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,
illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,
amíg el nem jön érte is az alkonyat.
Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,
lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,
és keserűen keresik a vigaszukat.
Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,
s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,
az igaztalannal soha nem vitáznak.
Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,
egyszerűbb megalkudni és engedni,
s inkább örök rettegésben élnek.
Sokan harc nélkül adják fel az életüket,
és lemondanak minden reményről,
így elősegítve a sötét végzetüket.
