Saját alkotásaim
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
Akinél a nyerő lapok vannak, az irányítja a játékot,
mosolyogva dőlhet hátra és igen elégedetten,
a többiekre pedig a vereség vet árnyékot.
Akinél a nyerő lapok vannak, az biztos a dolgában,
könnyedén veszi a létet, számára szép a világ,
hiszen nem osztozik a vesztesek sorsában.
Aki álomvilágban él, azt a valóság arcul csapja,
és hiába hitegeti magát, hogy csak képzeleg,
fájni fog, amíg önmagát helyre nem rakja.
Aki álomvilágban él, annak keserű lesz a reggel,
mert rá kell döbbennie, hogy az éjjelnek vége,
és nem álmodhatja ugyanazt még egyszer.
Fő a bográcsban a pörkölt, az illata messze száll,
benne van minden, ami szem-szájnak ingere,
s az ízek harmóniája hamarosan összeáll.
Fő a bográcsban a pörkölt, hordja a füstöt a szél,
kis idő múltán vígan falatoznak a jelenlévők,
és mindenki ehet, amennyi csak belefér.
Amikor a félelem az úr és az elme csupán szolga,
a lélek csendben meghúzza magát a sarokban,
holott neki nem az lenne a szerepe, a dolga.
Amikor a félelem az úr, a szeretet és a szív pihen,
mindketten simogatásról, ölelésről álmodnak,
amilyenben volt már részük egykor, régiben.
Minden népnek vannak hősei, akik feledhetetlenek,
akik az életük árán is védték a hazájukat, a hont,
és az utókor számára örökre felejthetetlenek.
Magyar honnak is számtalan ilyen hőse volt valaha,
akiknek a neve ma is fennen ragyog, a jelenben,
s a szívek mélyén még izzik emlékük parazsa.
Hunyadi János, Zrínyi Miklós, no meg Dobó István,
Szondy György, Jurisics Miklós és Pálffy Miklós,
eme kapitányok méltán szerepelnek a listán.
Minden népnek vannak hősei, nekünk oly sok akad,
a tetteik és a dicsőségük soha nem évülhetnek el,
az idő, s a jövő végtelen útja bármerre is halad.
A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,
s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,
az élet máris egy szebb világot mutat.
A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,
felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,
miközben feledteti a szürke tél nyomát.
Minden nő megérdemli a figyelmet, az elismerést,
a kedvességet, a bókokat, a szívből jövő tiszteletet,
a megbecsülést és sok-sok szeretetteli, szép napot,
s mindezek mellé hadd kívánjak boldog Nőnapot!
