Az Ész és az Értelem

Az Ész és az Értelem útnak indult egy napon,

gondolták megkeresik a jó megoldást,

és igyekeztek is ezért oly nagyon.

 

Végigjárták a világnak bugyrait és segítettek,

találkoztak az Elmével is egy délután,

és kis pihenő után, erőt merítettek.

 

Azután folytatták az útjukat a tudás irányába,

a homály leküzdése lett a fő céljuk,

s így kerültek a sötét világába.

 

Ott félvakon csak tapogatóztak, s nem láttak,

a szemük lassan szokta csak a helyet,

épp ezért a menekülésre vágytak.

 

Azonban már késő volt, a mocsárba kerültek,

érezték, hogy egyre inkább süllyedtek,

és lassan a legaljára merültek.

 

Levegő után kapkodtak, de csak fuldokoltak,

s kínjaikban felmerültek a régi szép idők,

a mostanitól bizony undorodtak.

 

Az Ész és az Értelem érezte, hogy itt a vége,

s innen nem lehet kiszabadulni könnyen,

ám úgy döntöttek, harcolnak végre.

Mikor már minden fáj

Mikor már minden fáj, szenved a lélek,

ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Megannyi probléma, gondok és terhek,

és a semmibe szálló dédelgetett tervek.

 

Lassan nem marad semmi, ami megéri,

ezért eljött az idő a valóságról mesélni.

Az azonban bizony nagyon is fog fájni,

és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.

 

Mikor már minden fáj, kevés a remény,

hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.

Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,

mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

 

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

 

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

 

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

 

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

 

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Megkeseredve

Megkeseredve a világ mocskától, nehéz az élet,

kínzóan telnek a mindennapok percei, s órái,

és örökös rabságban szenved minden lélek.

 

A hipnotikus homály annyi elmére rátelepedett,

s támadja a kevés még józanul gondolkodót,

akikre immár óriás kígyóként rátekeredett.

 

A sötétség leple ezt a világot lassan körbeveszi,

s igyekszik elpusztítani minden élőt a Földön,

mielőtt a fény serege magát összeszedi.

 

Megkeseredve zajlik a harc, a kíméletlen csata,

a tét nem az arany, vagy a pénz, hanem a lét,

s ha nem küzd a jó, győz a gonosz hada.

Könnyű másnak

Könnyű másnak különféle tanácsokat adni,

buzdítani küzdelemre, kitartásra, harcra,

s aztán pedig szépen a pácban hagyni.

 

Milyen egyszerű bárkit a barikádra küldeni,

és míg a felpaprikázottak egymást verik,

addig otthon a dicsőségben fürdeni.

 

Kényelmes a fotelból várni a sült galambot,

és tátott szájjal rácsodálkozni a világra,

közben megkongatva a vészharangot.

 

Könnyű másnak elmagyarázni, mit tegyen,

miközben az, aki mindezeket mondja,

már túl van a völgyön, s a hegyen.

A szakadék aljára zuhanni

A szakadék aljára zuhanni bizony elég könnyű,

mind, aki nem küzd, s nem harcol keményen,

ott végzi és az a pillanat fájdalmas, szörnyű.

 

Amíg bárki leér odáig, retteg, s hangosan ordít,

iszonyatos félelem járja át valamennyi sejtjét,

s a becsapódáskor nincs semmi, ami tompít.

 

Zuhanás közben bevillannak életének emlékei,

minden jó és rossz történet, öröm, s fájdalom,

a hite, a bizonyosság és a halvány sejtései.

 

Mikor a teste összecsap a kőkemény sziklával,

darabjaira hullik, csontjai eltörnek, s vérzik,

és a lelke elszáll a legféltettebb titkával.

 

A szakadék aljára zuhanni senki nem szeretne,

ám, ha nem tesz meg mindent a kis életéért,

elbukik, pedig még sokáig életben lehetne.

A holtak éneke

A holtak éneke gyakorta felharsan az éjben,

az élők füleinek szinte halhatatlanul zeng,

és bár szívből szól, tovaszáll a szélben.

 

A síron túlról is igyekeznek szólni hozzánk,

s figyelmeztetni, hogy nagyon nagy a baj,

ideje lenne, ha végre mind összefognánk.

 

Küzdenénk a szeretteinkért, s önmagunkért,

mindazért, ami csak kedves a számunkra,

a létért, a gyerekekért, a családunkért.

 

Meg kell harcolnunk az igazságért, s a jóért,

a becsületért, bármiért, ami fontos nekünk,

egy ölelésért, csókért, egy igaz szóért.

 

A holtak éneke minden éjjel üzen mifelénk,

és bár nem halljuk, a szívünkben érezzük,

hisz szeretetet, s bátorságot áraszt felénk.

Míg elménk engedi

Míg elménk engedi, addig hozzunk döntést,

addig mérlegeljük, hogy mi a jó, a rossz,

s felejtsük el az egónkat és az önzést.

 

Addig szeressünk, s tegyük meg, amit lehet,

hiszen később, mikor agyunk már kifárad,

az emberek többsége hibáinkon nevet.

 

Addig nyújtsunk kezet, amíg van még kinek,

és emeljük fel a földről az elnyomottakat,

ám ne is kérdezzük, hogy azt minek.

 

Mindig harcoljunk az igazságért és a jókért,

ne adjuk fel soha, semmikor, semmiért,

sem pénzért, aranyért, vagy csókért.

 

Míg elménk engedi, addig lehetünk valakik,

ám amikor a homály leereszkedik reánk,

semmivé válnak vágyaink, s szavaink.

lány, fiatal, modell-4566073.jpg

A remény harcosa

A remény harcosa a sötét erdők rejtekét járja,

és ott meglapulva figyeli a világ bánatát,

a fény visszatértét már nagyon várva.

 

Remeteként, magányosan és titokban jár, kel,

gyűjti az erejét az eljövendő nagy harchoz,

s az emberi lelkektől bátorítást nyer.

 

A remény harcosa visszavágyja a jót, a szépet,

tudja, nagyon keményen kell majd küzdenie,

ám hiszi, minden nem érhet így véget.

Harc nélkül feladni

Harc nélkül feladni, s elfogadni a halálos véget,

és küzdelem nélkül fejet hajtani a gonosznak,

az élet nem érhet ennyire ocsmány véget.

 

Mindazok, kik az élet színpadán nem harcolnak,

azt gondolva, hogy így megmenekülhetnek,

jót, igazán érdemeset soha nem alkotnak.

 

Hiába dugják a fejüket a homok alá igen sokan,

és hiába nem akarják elhinni a valóságot,

az önbecsapásból jó bizony nem fogan.

 

A sors nem kegyelmez és nem fog megkímélni,

nem bocsájtja meg az árulást, a hazugságokat,

s a bűntudat a halálig fog majd elkísérni.

 

Harc nélkül feladni nagy ostobaság, hiábavaló,

és felesleges az önámítás valamennyi fajtája,

valójában senki, sohasem feláldozható.