harc Archívum - Kiss Gyula versei

A szeretetnek ideje

A szeretetnek ideje, hogy felvegye a kardot,

és a reménnyel együtt csatába szálljon,

különben végleg elvesztik a harcot.

Ellenfelük akad bőven és igen kegyetlenek,

jól vív a gyűlölet, a harag, meg a düh is,

s mind sajnálat nélkül verekszenek.

Az oldalukon küzd a gonoszság, az ármány,

az irigység és a rosszakarat mellettük,

s kicsivel hátrább a csinált járvány.

Az elvetemültség és a kapzsiság sem kutya,

a vérszomj vérszemet kapva vérengzz,

s ott a butaság is, amely igen buta.

A szeretetnek ideje kiállnia a lovagi próbát,

másképp elbuknak a reménnyel együtt,

és az el is döntené az emberek sorsát.

A világ két arca

A világ két arca bizony a szavakban is látható,

mindabban a mocsokban és a fertőben,

amelyektől jó soha nem várható.

Elit, elnyomás, zsarnokság, önkény, hatalom,

háború, félelemkeltés és elhallgattatás,

s élet, a másoktól elvett vagyonon.

A másik oldalon áll a szeretet, a hűség, jóság,

az elismerés, a tisztelet, a megbecsülés,

és a becsület, az ember nem jószág.

Egyik oldalon ott a sötétség ereje és a gonosz,

a másikon a fény harcol, meg a remény,

s mindez örökre kettősséget okoz.

A világ két arca egy időben játssza a szerepét,

az egyik arca a gyűlölettől torz és sápadt,

a másik megosztja a szívek melegét.

Az eddigi világ

Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,

minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,

végleg a sötét gonosz mocsarába merül.

Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,

vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,

s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.

Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,

ha nem adna fel minden esélyt és reményt,

s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.

Az orkok ragaszkodnak

Az orkok ragaszkodnak a magas várukhoz,

és az azt körülvevő mitikus sötétséghez,

amely illeszkedik gonosz vágyukhoz.

A vágyuk az emberek világa fölötti uralom,

a káosz teremtése és a félelem keltése,

a pusztítás mámora nekik jutalom.

A sötétség leple alatt állandóan támadnak,

véres, habzó szájjal sújtanak le a világra,

az emberek semmi jót nem várhatnak.

Ha nem küzdenek, az orkoké lesz a diadal,

ha rettegnek, még a reményük is elvész,

és túlontúl hamar véget ér a viadal.

Az orkok ragaszkodnak a lopott javakhoz,

a könyörtelen, kegyetlen hatalmukhoz,

ám végül a végzet nekik is harangoz.

A mély sötétséggel hadakozni

A mély sötétséggel hadakozni a Napnak is nehéz,

hiszen a sötétség hatalmas és igen kitartó,

a fény ragyogása pedig nem túl merész.

A mély sötétséggel hadakozni kemény próbatétel,

mivel az igen félelmetes és van utánpótlása is,

ezért a fénynek küzdeni kell, a teljes erejével.

Tiszteletre méltóak azok

Tiszteletre méltóak azok, kik a jóért küzdenek,

és felvállalják a harcot, a mások harcát is,

s nem a rossztól, gonosztól függenek.

Tiszteletre méltóak azok, kik becsülettel élnek,

kik ugyanúgy szenvednek, mint mindenki,

és még akkor is segítenek, ha félnek.

Tiszteletre méltóak azok, akik nem lelketlenek,

s akik kiteszik a szívüket is egy igaz ügyért,

nem hagyva, hogy mások szenvedjenek.

Tiszteletre méltóak azok, akik szeretni tudnak,

akiket nem az érdek és nem is a pénz ural,

s akik maguk erejéből magasra jutnak.

Tiszteletre méltóak azok, akik valódi jellemek,

akik kitartanak a legnehezebb időkben is,

még úgyis, ha senkinek nem kellenek.

Tiszteletre méltóak azok, akik a szavukat állják,

akik segítőkezet nyújtanak az elesettek felé,

s akik a végzetüket tétlenül nem várják.

Az ember ifjúkorában

Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,

félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,

ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.

Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,

sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,

pedig ők minden szavát áhítattal lesik.

Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,

ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,

hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.

Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,

immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,

s nem csupán a szex a leghőbb vágya.

Másként szemlél mindent, s másként gondol,

másként reagálja le az élete összes percét,

ha pedig veszít, csakis némán tombol.

Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,

érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,

vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.

Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,

illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,

amíg el nem jön érte is az alkonyat.

Sokan harc nélkül adják fel

Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,

lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,

és keserűen keresik a vigaszukat.

Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,

s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,

az igaztalannal soha nem vitáznak.

Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,

egyszerűbb megalkudni és engedni,

s inkább örök rettegésben élnek.

Sokan harc nélkül adják fel az életüket,

és lemondanak minden reményről,

így elősegítve a sötét végzetüket.

Az állatok igyekeznek megvédeni

Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,

a fészküket, a kotorékukat és a területüket,

emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.

Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,

etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,

kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.

Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,

küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,

akik gyáván várják a létezésük végét.

Hőbörgő háborgók háborognak

Hőbörgő háborgók háborognak hamis hírek által,

a hamisságnak a héjái homályban tartják őket,

s már mennének is harcolni, kézzel-lábbal.

Hőbörgő háborgók háborognak háborús időkben,

és hörgő hatalmi tébolyban égve hadakoznak,

a hiszékenység a butasággal együtt időtlen.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28