Saját alkotásaim
Egy oroszlánkirály élete küzdelmekkel teli,
védelmezi a területét, harcol a falkájáért,
és így a békéjét meg szinte sosem leli.
Egy oroszlánkirály élete hamar véget érhet,
számtalan kihívó keseríti meg az életét,
mielőtt végül az elődeihez megtérhet.
Egy értelmes lény védi az utódait bármi áron,
harcol értük és az életben maradásukért,
a végsőkig, az bármennyire is fájjon.
Egy értelmes lény küzd, néha könnyes szemmel,
s ha kell, feláldozza magát a gyermekeiért,
nem úgy tesz, mint sokszor az ember.
A világ minden zsarnoka el fog bukni egyszer,
amikor az emberek szíve tele lesz már sebbel.
Amikor nem bírják tovább elviselni a kínokat,
s nem szeretnék megásva látni a saját sírjukat.
Melyik a jobb, a keserű élet, vagy a gyors halál,
a mindennapi szenvedés, a békés végzet,
a lélek otthonra melyikben talál?
Melyik a jobb, a tiszta szeretet, vagy a gyűlölet,
a jóság és a becsület, netán a rossz szándék,
s az embereket elvakító ártó bűvölet?
Melyik a jobb, az igazság, vagy a sok hazugság,
az őszinteség, a tisztaság, vagy a gonoszság,
az emberség, netalán az elvakultság?
Melyik a jobb, a mézi máziság, vagy a sötétség,
a kitartás, a küzdeni tudás, az önfeladás,
a cirógatás, vagy esetleg a keménység?
Melyik a jobb, a tétlen várakozás, vagy a tettek,
az élhető élet, a biztonság, vagy az árulás,
a régi szép idők mára vajh hová lettek?
Nincs más választás, mint küzdeni a létért,
a szabadságért, egy igazán élhető életért,
és megküzdeni a kiszolgáltatott népért.
Nincs más választás, mint harcolni a jóért,
és kiállni az igazság mellett bármily áron,
néha csupán egyetlen reményteli szóért.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Erőtlenül szembenézni eme világgal nehéz,
kevés az esély, még kevesebb a remény,
és túlontúl bizonytalan ez az egész.
Mintha egy hős lovag kard nélkül küzdene,
és pajzsot sem használna, mert az nincs,
ám harcra sarkalná az ősei szelleme.
Erőtlenül szembenézni az élettel veszélyes,
és sokszor fájdalmas, a kevés jó mellett,
hisz maga a létünk is igen szeszélyes.
Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,
megsemmisült a magyar sereg színe-java,
s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.
A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,
a hadvezérek, a bánok és a király is halott,
s mind homlokára a halál adott csókot.
Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,
számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,
miközben a törökök jókora tüze füstölög.
Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,
maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,
és hogy a királyi vezérkar ilyen buta.
Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,
néhány nap múltán rádöbben, tévedett,
és a felmentő had soha nem érkezik.
Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,
kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,
és egyetlen perc sem marad vértelen.
Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,
akkor a megosztottság miatt véreztek el,
és még ma sem beszélnek egy nyelvet.
Mohács mezején elpusztult az akkori remény,
ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,
különben az élet szörnyű lesz, s kemény.
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
