Mindig akad, aki elvégzi a piszkos munkát,
s ezért majd meg is kaphatja a véres jussát.
Mindig akad, aki árulója hazának, népnek,
s aki az elősegítője a pusztulásnak, végnek.

Saját alkotásaim
Mindig akad, aki elvégzi a piszkos munkát,
s ezért majd meg is kaphatja a véres jussát.
Mindig akad, aki árulója hazának, népnek,
s aki az elősegítője a pusztulásnak, végnek.

Egy jellemtelen emberből nem lesz jellemes,
hiába hiszi magáról, hogy csodás, szellemes.
Az alma is szép kívülről, pedig a kukac rágja,
s a hörcsög is bájos, míg nem habzik a szája.
Egy jellemtelen embertől jót várni nem kell,
hisz a szíve is gonosz, s a lelke békét nem lel.
Számára az öröm a mások fájdalma, bánata,
és ha megtehetné, mindenkinek csak ártana.

Aki elárulja a hazáját, az nem is lehet ember,
csupán egy hitvány és jellemtelen senki,
aki egy normális világban nem kell.
Aki elárulja a hazáját, az a vérpadon végezze,
s az utolsó perceiben is csak szenvedjen,
mielőtt a hóhér vele végleg végezne!

Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,
a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,
s miatta lesz országa a legvirágzóbb.
Mindennap a tükörben bámulta magát,
nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,
s meg sem hallotta a többiek szavát.
Nem érdekelte a többi patkány siralma,
és a panaszuk sem hatotta meg soha,
egyedül önmagában volt bizalma.
Mulatozott, hazudozott és játszadozott,
mindent tagadott, mit előtte mondott,
s a népéért bizony nem fáradozott.
Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,
elvárta, hogy mindig higgyenek neki,
és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.
Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,
ehhez talált magához méltó társakat,
és senki nem menekülhetett előle.
Dölyfössége túl ment minden határon,
a pökhendisége túlragyogta a Napot,
s elképzelte, kifog majd a halálon.
Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,
saját telhetetlensége okozta végzetét,
és így a koronáig el már nem jutott.
Az öntelt patkány kudarca így végleges,
az egykori imádói táncolnak a sírján,
számára a hitványsága lett végzetes.

Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?

A hazaárulás bűne soha nem megbocsátható,
senkitől, semmikor és semelyik időben,
s az effajta bűn nem is igazolható.
Régebben a büntetése egyértelmű volt, halál,
aki a hazáját eladta, bármennyi pénzen,
annak árulásában nem létezett határ.
Egykettőre lecsapott a hóhér bárdja a fejekre,
vagy kötél került a nyakakba egyhamar,
ezt az igazságtételt hagyva a jelenre.
A hazaárulás bűne újabban büntetlen marad,
és minden el van nézve a haza árulóinak,
miközben a világ a végzete felé halad.

Milyen lehet gyűlölt, népek árulójaként élni,
és figyelmen kívül hagyni az igazságot,
ugyanakkor belül rettegni, s félni?
Milyen lehet bérencként megélni a napokat,
megvásároltként végrehajtani a rosszat,
és halálba küldeni kicsiket, nagyokat?
Hogyan tud nyugodtan aludni az, ki hitvány,
ki eladta a szívét és eladta a sötét lelkét,
s aki csak egy tömeggyilkos szimplán?
Milyen lehet szembesülni a rideg valósággal,
s hogy tud tükörbe nézni egy jellemtelen,
vastag bőrrel a képén és csalódással?

A tévedést beismerni nem könnyű sohasem,
igen erős akarat és bátorság is kell hozzá,
ez a lélekben is nyomot hagy, odabent.
A tévedést beismerni sokaknak nem sikerül,
nem is akarják megtenni, mert az kudarc,
s hogy ki milyen jellem, végül kiderül.

Nem a pénz tesz emberré, hanem az igazi jellem,
a becsületesség, a tisztesség, a viselkedés,
és nem a nagyszájúság, a kellem.
A tettek bizonyítanak és nem a hazugságok árja,
nem az állandó ígérgetés, figyelemelterelés,
amelynek a kárát mindenki látja.
Nem a hitegetés és nem a valóságnak eltitkolása,
nem a szembe dicséret, ám a hátba egy kés,
s nem a hatalom gyakori fitogtatása.
Nem a pénz tesz emberré, hanem a szív, s a lélek,
a valódi emberség, a segítőkészség mindig,
ezek az alapjai, az igazi fénynek.

Az igazi jellem ritka, egy drágakőnél is ritkább,
valódi ékesség ebben a jellemtelen világban,
és sokan nem értik meg majd a titkát.
A titka az emberség, a becsület és a tiszta lélek,
az egyenesség, a megbízhatóság, az igazság,
s mindettől a hitványak nagyon félnek.
Az igazi jellem ritka, mert mélyen van, legbelül,
nem kihívóan páváskodik szerte, amerre jár,
és a számára mindig a jóság lesz legfelül.
