Saját alkotásaim
Aki nem használja az eszét, annak ott a szája,
az olyan ember mindig a sült galambot várja.
Elhiszi, hogy egyszer majd az ő szájába repül,
ahogy azt is, számára ez semmibe nem kerül.
Aki nem használja az eszét, annak minden jó,
lényegtelen, ha cukor helyett marad neki a só.
Nem számítanak az adók és semmiféle teher,
s fel sem fogja, a hibáiért csakis önmaga felel.
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
Egy igaz embernek a becsülete számít, a jelleme,
nem az önimádata, a nárcizmusa, s a gőgje,
és megtenné a népéért amit kellene.
A tiszta szív vezérelné és nem a hazája elárulása,
nem a szabadság elvétele, mások lealázása,
s emberhez méltó lenne a magatartása.
A dicső elődöket követné, Hunyadit, meg Dobót,
Zrínyit, Rákóczit, Petőfit és Kossuth Lajost,
s kibogozná a jóért a gordiuszi csomót.
Nem kizárólag önmaga számítana, meg a pénze,
amit a gazdáitól kap az engedelmességéért,
tudva, csakis általuk juthat el a fénybe.
Egy igaz embernek józan a tudata, békés a lelke,
a szeme a tisztaságot tükrözi, az értelmet,
és minden elesettre van néhány perce.
A világ minden zsarnoka el fog bukni egyszer,
amikor az emberek szíve tele lesz már sebbel.
Amikor nem bírják tovább elviselni a kínokat,
s nem szeretnék megásva látni a saját sírjukat.
Nehéz korlátok között felhőtlenül élni,
és a sok nehézségre mosolyogva nézni.
Nehéz meglátni a fényt, ha nincs jelen,
a koromsötétben gyümölcs nem terem.
Nehéz szeretni a gyűlölködések idején,
s nehéz túllépni a lelkek rideg hidegén.
Nehéz segíteni, ha a másik nem akarja,
s örülni, ha a Napot viharfelhő takarja.
Nehéz korlátok között tenni amit kell,
igazi békére csakis egy igaz ember lel.
Nehéz elfogadni, hogy rabok vagyunk,
és semmivé fog válni minden szavunk.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Késői a bánat, ha már csörögnek a láncok,
és a remény nem tartja magasba a lángot.
Késői a bánat, ha a lelkek cipelik a jármot,
miközben az ördög nevetve ropja a táncot.
Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,
csupa derű, mosolygás és valódi remény,
és ehhez nem kell senkitől kérvény.
Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,
akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,
s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.
Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,
s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,
végül úgyis elhagyják majd az örömök.
Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,
s nevetve állíthatja, minden rendben van,
a kitartása, a türelme, az törhetetlen.
Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,
meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,
és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.
Nincs bocsánat azoknak, kik a hazájukat eladják,
akik megtagadnak minden nemzeti értéket,
és akik a népük szabadságát feladják.
Akiknek fontosabb az, hogy hatalomra jussanak,
akiknek a saját zsebük teletömése a fontos,
és akik vágyják, meg soha ne bukjanak.
Nincs bocsánat azoknak, kiknek a valóság kamu,
s hiába élteti őket a gyűlölet, meg a bosszú,
végül belőlük sem lesz más, csak hamu.
