Mikor már minden fáj

Mikor már minden fáj, szenved a lélek,

ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Megannyi probléma, gondok és terhek,

és a semmibe szálló dédelgetett tervek.

 

Lassan nem marad semmi, ami megéri,

ezért eljött az idő a valóságról mesélni.

Az azonban bizony nagyon is fog fájni,

és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.

 

Mikor már minden fáj, kevés a remény,

hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.

Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,

mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.

Mi szépség van az öregedésben?

Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.

Ritkulnak a csontok, elsorvadnak a szövetek,

és mindent sokkal nehezebb megtenni.

 

Egyre több lesz az arcon a ránc, s kopik az elme,

mindaz, ami valaha igen drága selyem volt,

manapság csupán egy szétmosott kelme.

 

Fáj a derék, fáj a gerinc, s nincs is, mi ne fájjon,

sokkalta nehezebb reggelente az ébredés,

és a gyönyörök sokasága mára álom.

 

Nehezül a járás, s a futás csakis a fantáziában él,

az izmok szépen átalakulnak zsírszövetté,

és a vágyak zöme többé fel sem kél.

 

A látás homályos lesz, reszketnek majd a kezek,

és gyógyszerre sokkal több pénzt kel költeni,

borzasztó lassan gyógyulnak a sebek.

 

Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.

Rengeteg a kín, állandósul a fájó szenvedés,

s lelkileg is gyötrő mások terhére lenni.

Megpróbáltatások sokasága

Megpróbáltatások sokasága terheli az embereket,

betegségek, adósságok, s hatalmas hitelek,

mindezek tönkreteszik a szervezetet.

 

Az élő szervezetet, amely a testet hívatott védeni,

megóvni a külső és a belső sérülésektől,

s a lelket, melyet nehéz megérteni.

 

A lélek annyira sérülékeny, hihetetlenül érzékeny,

s a reá nehezedő folyamatos nyomás alatt,

nem fürödhet a békesség fényében.

 

Megpróbáltatások sokasága tépi szét az álmokat,

s rombolhatja le a szépen felépített életet,

sajnos mindenkiből lehet áldozat.

A szívben rejtőző érzelmek

A szívben rejtőző érzelmek figyelnek és várnak,

olykor türelemmel, máskor pedig feszülten,

de mind a kitörés lehetőségére vágynak.

 

Eleget voltak már bezárva, nagy bent a zűrzavar,

lassan felőrlődnek a terhektől, s csatát vívnak,

előkerül a furfang, netán a csűr-csavar.

 

Hamarosan felizzanak és nem bírnak magukkal,

nem mehet ez így tovább, túlontúl fárasztó,

a nyíltság az, mi leszámolhat a bajukkal.

 

A szívben rejtőző érzelmek feltörnek a mélyből,

s megmutatják az igazi mivoltukat, énjüket,

hiszen bőven kijár nekik is a fényből.

Gyorsan telik az idő

Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,

igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,

s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.

 

Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,

fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,

és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.

 

Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,

az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,

és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.

 

A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,

sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,

semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.

 

Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,

a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,

s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.

 

A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,

s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,

ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.

 

Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,

mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,

könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.

Mindenki követ el

Mindenki követ el hibákat az élete folyamán,

amik később nagyon tudnak majd fájni,

s vele tartanak a sorsnak a vonatán.

 

Azon a vonaton utaznak a terhek, s a gondok,

a reakciók a történésekre, az álmok sora,

és a lélek szekrényeibe zárt csontok.

 

Ott hevernek a vonat padlóján a forró vágyak,

amelyek soha nem tudtak beteljesülni,

és még mindig valami jóra várnak.

 

Az ülések tele szeretettel békével, s örömmel,

csendben szemlélgetik egymást az úton,

és belül harcolnak foggal, körömmel.

 

A csomagok tartóján elképzelések, fantáziák,

s elmélyült magába zárkózások a szélén,

amik megmozgatják olykor a fantáziát.

 

Szerelmeket, elhalálozásokat is visz a vagon,

buja gondolatokkal, őszinte érzelmekkel,

ám sajnos mind csalódtak egy napon.

 

Mindenki követ el hibákat, mik elkísérik tova,

és nem könnyítik meg a lelkiismeretet,

erről a vonatról nincs leszállás, soha.

vonat, sebesség, tranzitban-3714601.jpg

A szeretteinket elveszíteni

A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,

addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,

akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.

 

Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,

az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,

és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.

 

Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,

enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,

s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.

 

Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,

mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,

melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.

 

A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,

nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,

végezetül elragad bennünket is a messzeség.

Elhaló remények

Elhaló remények járják a végzet kegyetlen útját,

megtörten és félelemmel telve bandukolnak,

amíg fel nem fedik önmaguk múltját.

 

A múltat, amely sok örömmel boldogította őket,

s általuk vidámabbak lettek az órák, a napok,

segítségük felvidított férfiakat, nőket.

 

Az élet nehéz terhei és percei könnyebbé váltak,

amikor felcsillantak új szerelmek, s vágyak,

s mikor újfent bárányfelhők szálltak.

 

Lehetőséget és erőt adtak a nehéz napok idején,

felvillanyozták az elméket a sötétségben,

s fényt sugároztak a lelkeknek ilyetén.

 

Elhaló remények mélán bandukolnak az utakon,

talpuk alatt csikorognak a kövek, a kavicsok,

ám hiszik, az út végén ott a nyugalom.

út, napsugarak, napkelte-3478977.jpg

Minden fáj

Gyerekkorban gondtalan az élet,

nevetés, kacaj és felhőtlen órák,

könnyed játékkal telnek a percek,

az álom útjait mesefigurák róják.



Iskolásként már nehezebb az út,

nem a táska súlya a gond csupán,

tudásvággyal telnek meg a napok,

a tanuló néha értetlenkedik sután.



A tinédzser kora maga a lázadás,

ellenszegülés, dacolás, ki a főnök,

egyre több a sérelem, s a kudarc,

hiába beszél a szülő, úgyis győzök.



Felnőttként arcul csap a valóság,

s éget az igazságtalanságok sora,

a stressz viharként sújt le sokszor

és a nyugalom örökre elszáll tova.



Végül eljön a pillanat, minden fáj,

a lélek fiatal marad, a test szenved,

az emlékek elillannak a végtelenbe,

s nem sikerül több levegőt venned.

dependent, dementia, woman

Túlterheltség

Az élet útján sok a teher,

s csak egyre nő a számuk,

akad gond nem egy, ezer,

holott nem vágyunk rájuk.

 

A nap minden perce nehéz,

s komoly próbatételek sora,

a jó néhanapján talán benéz,

ám nem marad sokáig soha.

 

Boldognak tűnhetnek órák,

s esetenként meglehet azok,

a történések az útjukat róják,

sajna utánuk jönnek a bajok.

 

Minden jó elillan biz hamar,

a sötétség fátyla reánk tekint,

a remény sok vizet nem zavar,

küzdhetünk újra, újból, megint.

 

Hőségtől gyötörten harcolunk,

izzadtságtól áztatott a ruhánk,

új, s újabb álmokat hajszolunk,

a szerencse nem tekint le reánk.

 

A túlterheltség végezhet velünk,

egyikünk a másik után hullik el,

a világból kevés jó jut nekünk,

nyugalmat lelkünk így nem lel.

books, woman, girl