rabság Archívum - Kiss Gyula versei

Ha a sötétség győz

Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,

és láncon fog tengődni az idők végezetéig,

minden, ami jó volt, a mocsárba merül.

Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,

az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,

és a szerelem is ott végzi majd szegény.

Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,

és velük az összetartás, a segítőszándék is,

mindent elnyelhet a feneketlen mélység.

Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,

örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,

a butaság földjén pedig nem nyílik virág.

Igába hajtva nehéz

Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,

nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,

s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.

Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,

ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,

s a hanyatló értelem semmiből nem okul.

Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,

a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,

és megélni az igazság tündöklő hajnalát.

A szabadságát vesztett madár

A szabadságát vesztett madár nem örül,

bús, szomorkodik, s életuntan csipog,

hiszen erős rácsok veszik körül.

Magába roskadva az emlékei után kutat,

milyen is volt valaha szabadon élni,

és miért nem talál most kiutat.

Annak idején, amikor a magasban szállt,

s az égen a tündöklő Nap felé tartott,

a természettel szinte eggyé is vállt.

Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,

s mielőtt észbe kapott, láncra került,

tudta, ez sok madárral megesett.

Azóta reményre nem talál, csak vegetál,

kap ugyan enni és inni, de csakis rab,

s az összes szép álma messze száll.

A szabadságát vesztett madár nem repül,

és régi önmagának torz mása csupán,

mégis reméli, hogy innen kikerül.

A digitalizáció csak addig jó

A digitalizáció csak addig jó, amíg hasznos a célja,

míg az embereket segíti nagyon sok dologban,

s parancsra nem őket veszi majd célba.

A digitalizáció csak addig jó, amíg szabadságot ad,

szabadságot a mindennapokban és az életben,

s amíg aki használja, nem lesz általa rab.

Mire magához tér

Mire magához tér réveteg állapotából az ember,

meglehet, hogy már túlságosan késő lesz,

és bizony ő, ezen a világon nem kell.

Mire magához tér, rádöbben, elvették mindenét,

félrevezették, becsapták, végig kihasználták,

s most fizetheti a hiszékenysége hitelét.

Mire magához tér, nincstelen lesz és tehetetlen,

szabadságától megfosztott, mint a rab madár,

mert elhitte, hogy küzdenie lehetetlen.

Hogyan lehetne szabad

Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,

és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,

miközben folyamatos korlátozások között fél?

Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,

és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,

ha a látványát mesterséges fények zavarják?

Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,

ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,

és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?

Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,

amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,

vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?

A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot

A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot és lezárta,

az emberi faj zömének elméjét elhomályosította,

és a végzet ládikájába, láncokkal bezárta.

Tűzzel-vassal, villámokkal tartja fent a kínzó rettegést,

és bármire képes, hogy elérje a végleges célját,

ám addig fenntartja a szörnyű szenvedést.

A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot, a lelkeket,

és mindaddig kínozni fogja őket kéjes örömmel,

amíg uralhatja, a számára előnyös helyzetet.

Ki szeretne egy olyan világot

Ki szeretne egy olyan világot, amelyikben csak szolga,

amelyikben egy senki és nem számít embernek,

s kizárólag csak az engedelmesség a dolga?

Amelyikben nincs semmije és főleg szabadsága nincs,

nem dönthet semmiről, s nem is gondolkodhat,

ki számára lenne ez a legdrágább kincs?

Ki vágyna rá, hogy a gyermekeit elvegyék tőle örökre,

s miközben kidolgozná másoknak a szívét, lelkét,

nem is gondolhatna az ördögi körökre?

Ki szeretne egy olyan világot, mely árnyéka magának,

amelyben nincs érzelem és nincs értelem sem,

s melyben az igaz emberekre vadásznak?

Egy hosszú út után megpihenni

Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,

és levetni magunkról a terheink páncélját,

egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.

Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,

kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,

melyeknek ez biz, kizárólag formaság.

Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,

adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,

és nyoma sem fog maradni halála után.

Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,

ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,

és mindig önnön pusztulása felé tartson.

Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,

megérdemelten, szabadon élni, emberként,

és eme sok mocskot, magunkról lerázva.

Egy olyan világban

Egy olyan világban élni micsoda élmény,

amelyben semmit nem szabad soha,

s nem kell a rabsághoz kérvény.

Melyben nincs szabadság és nincsen jog,

az elnyomás, az eltiprás természetes,

s a kiirtásunkhoz nem is kell ok.

Hol az elbutítás mértéke a csillagokig ér,

és ahol nincs egyetlen emberfia sem,

aki gyilkosaitól kegyelmet kér.

Melyben a szeretet szitokszónak számít,

az ölelésről nem is tudják, hogy mi,

s az elmebajtól senki nem tágít.

Miben a becsület és a tisztesség fantázia,

a segítőszándék biz kifejezetten horror,

s tilos bárkinek az eszét használnia.

A gondolkodás alapvetően rémisztő bűn,

az összetartás hihetetlenül megvetendő,

és a létezés, na az az igazi főbűn.

Egy olyan világban, melyben nincs lélek,

s nincs vidámság, öröm, sem szerelem,

az emberiség leköszönhet, ím végleg.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31