Saját alkotásaim
Aki lemond a gondolkodásról, az egy szolga,
és ne csodálkozzon, ha rosszra válik a sorsa.
Akinek önálló véleményre immár nem telik,
az önnön hamis álmainak a csapdájába esik.
Aki lemond a szabadságáról, az rabbá válik,
s ne is lepődjön meg, ha vele az élet elbánik.
Aki tétlenül vár a csodára, s eközben csak ül,
az előbb-utóbb majd a pokol forró tüzén sül.
Nehéz korlátok között felhőtlenül élni,
és a sok nehézségre mosolyogva nézni.
Nehéz meglátni a fényt, ha nincs jelen,
a koromsötétben gyümölcs nem terem.
Nehéz szeretni a gyűlölködések idején,
s nehéz túllépni a lelkek rideg hidegén.
Nehéz segíteni, ha a másik nem akarja,
s örülni, ha a Napot viharfelhő takarja.
Nehéz korlátok között tenni amit kell,
igazi békére csakis egy igaz ember lel.
Nehéz elfogadni, hogy rabok vagyunk,
és semmivé fog válni minden szavunk.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,
nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,
s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.
Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,
ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,
s a hanyatló értelem semmiből nem okul.
Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,
a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,
és megélni az igazság tündöklő hajnalát.
A szabadságát vesztett madár nem örül,
bús, szomorkodik, s életuntan csipog,
hiszen erős rácsok veszik körül.
Magába roskadva az emlékei után kutat,
milyen is volt valaha szabadon élni,
és miért nem talál most kiutat.
Annak idején, amikor a magasban szállt,
s az égen a tündöklő Nap felé tartott,
a természettel szinte eggyé is vállt.
Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,
s mielőtt észbe kapott, láncra került,
tudta, ez sok madárral megesett.
Azóta reményre nem talál, csak vegetál,
kap ugyan enni és inni, de csakis rab,
s az összes szép álma messze száll.
A szabadságát vesztett madár nem repül,
és régi önmagának torz mása csupán,
mégis reméli, hogy innen kikerül.
A digitalizáció csak addig jó, amíg hasznos a célja,
míg az embereket segíti nagyon sok dologban,
s parancsra nem őket veszi majd célba.
A digitalizáció csak addig jó, amíg szabadságot ad,
szabadságot a mindennapokban és az életben,
s amíg aki használja, nem lesz általa rab.
Mire magához tér réveteg állapotából az ember,
meglehet, hogy már túlságosan késő lesz,
és bizony ő, ezen a világon nem kell.
Mire magához tér, rádöbben, elvették mindenét,
félrevezették, becsapták, végig kihasználták,
s most fizetheti a hiszékenysége hitelét.
Mire magához tér, nincstelen lesz és tehetetlen,
szabadságától megfosztott, mint a rab madár,
mert elhitte, hogy küzdenie lehetetlen.
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot és lezárta,
az emberi faj zömének elméjét elhomályosította,
és a végzet ládikájába, láncokkal bezárta.
Tűzzel-vassal, villámokkal tartja fent a kínzó rettegést,
és bármire képes, hogy elérje a végleges célját,
ám addig fenntartja a szörnyű szenvedést.
A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot, a lelkeket,
és mindaddig kínozni fogja őket kéjes örömmel,
amíg uralhatja, a számára előnyös helyzetet.
