Címke: elmúlás

Az öregség szépsége

Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,

csupa derű, mosolygás és valódi remény,

és ehhez nem kell senkitől kérvény.

 

Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,

akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,

s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.

 

Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,

s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,

végül úgyis elhagyják majd az örömök.

 

Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,

s nevetve állíthatja, minden rendben van,

a kitartása, a türelme, az törhetetlen.

 

Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,

meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,

és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.

image 1777790890496 compressed

Mikor már csak

Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,

s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,

átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.

 

Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,

és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,

rájövünk, mindez túl jól nem végződik.

 

Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,

mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,

az esélyeinken merengünk, a végsőkön.

 

Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,

és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,

az egykori énünk egyre jobban hiányzik.

 

Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,

s már a szeretet is megkopik irányunkban,

éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.

 

Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,

nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,

a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.

image 1777492052369 compressed

A Húsvét szelleme

A Húsvét szelleme hamarosan tovasuhan,

egykettőre szertefoszlik a csodás álom,

és visszatér a rémség, huzamosan.

 

Visszavonul a szeretet, lepihen a békesség,

a megértés is búcsút int mindenkinek,

és immár a jóság sem lesz ékesség.

 

A Húsvét szelleme megcirógatja a lelkeket,

és biztatja őket, ne adják fel a reményt,

igyekezzenek leküzdeni a terheket.

image 1775469261978 compressed

Amikor nem lát a szem

Amikor nem lát a szem, s tompul az elme,

az érzékek az álmokkal aludni térnek,

a reménynek nincs a jövőre terve.

 

Amikor nem lát a szem és közeledik az éj,

a meggyötört lélek is leteszi a lantot,

s könnyes szemekkel pihenni tér.

image 1772997495313 compressed

Csomagol már a tél

Csomagol már a tél és fogja a batyuját,

a hamuba sült pogácsát, a papucsát,

s bezárja jeges palotája kapuját.

 

Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,

s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,

a tavaszt nem állíthatja meg a dér.

 

Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,

kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,

ám ideje a búcsúzó szavaknak.

image 1771783775905 compressed

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

 

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

 

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

 

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

 

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

 

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

image 1771783486785 compressed

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

 

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

 

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

 

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

 

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

 

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

 

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

image 1771783484746 compressed

Egy férfi ül a padon

Egy férfi ül a padon, s mereng magában,

nézi a parkban daloló kis madarakat,

a Nap pihenni készül a határban.

 

Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,

a lelki szemei előtt látja a szeretteit,

odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.

 

Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,

egy angyal képében gyengéden átöleli,

és hívja, a végtelenbe vele tartson.

 

Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,

s már látja is közeledni azt az angyalt,

az órájára néz, itt az idő, mehet.

page

Az idő kíméletlenül telik

Az idő kíméletlenül telik az emberek szerint,

néha túl gyorsan, máskor meg túl lassan,

így váltakozik az érzet újra és megint.

 

Van, amire soha nem jut elég, de másra igen,

az idő pénz, ezt lehet oly sokszor hallani,

és valóban, ez az élet tényleg ilyen.

 

Az idő kíméletlenül telik, soha meg nem áll,

nem kérdez, nem ítél és nem kegyelmez,

s vele az álmok sokasága is tova száll.

image 1771856345207 compressed

Végül mind meghalunk

Végül mind meghalunk, történjen bármi,

a létünk lehet igen rövid, netán hosszú,

az örök életre olyan felesleges várni.

 

Az ugyanis nem létezik, csak a lelkekben,

a vágyakban és az áltató reményekben,

s nem szerepel semmiféle tervekben.

 

Végül mind meghalunk, oly hiába éltünk,

hiába szenvedtünk és rettegtünk sokat,

s a szívünkben jót hiába reméltünk.

image 1771875949302 compressed