Mindenki ideje lejár

Mindenki ideje lejár, de nem mindegy mikor,

s nem mindegy, hogy természetes úton-e,

ahogyan az sem, a lelkünkbe ki tipor.

 

Nem mindegy miként éltünk, s miket tettünk,

és az sem, hogyan emlékeznek majd reánk,

kik voltunk, mielőtt örökre elmentünk.

 

Mindenki ideje lejár, s tovaszállnak a percek,

a végtelen örvénye végleg magával ragad,

s elindulnak az ismeretlenbe a lelkek.

A Halál szeretettel vár

A Halál szeretettel vár mindannyiunkra a birtokán,

s miközben folyvást feni a legjobb kaszáját,

az érzése irántunk látszik a fintorán.

 

A kapujában közli velünk, hogy nála biztos a béke,

nincs többé semmilyen probléma, gond, baj,

s örül, hogy eljutottunk hozzá végre.

 

Eztán nem gyötör minket tovább semmiféle bánat,

nem kínozhat betegség, járvány, s fájdalom,

és minden adósság semmissé válhat.

 

Nem dönthet nyomorba senkit, semmiféle gonosz,

nem tiporja el álmainkat a gyilkos hatalom,

s az érzelmi zűrzavar sebeket nem okoz.

 

Nem fenyegethet soha már a kilakoltatás veszélye,

és nem gyötörhetnek az izzasztó rémálmok,

nem játszhat velünk a sorsnak szeszélye.

 

A Halál szeretettel vár, s mindőnket a keblére ölel,

az árnya ott lebegett mindig a fejünk felett,

távolinak hittük, pedig itt volt, közel.

Az emlékek útján

Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,

hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,

s bizony ezek nagyon tudnak fájni.

 

Megelevenedik a múlt, s a történések sora,

újra élhetjük a nekünk kedves napokat,

melyek már nem visznek sehova.

 

Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,

hol megállt az idő, végleges a nyugalom,

s mindenki a sírokra virágot tehet.

 

Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,

melegség járja át a test minden sejtjét,

és igen nehéz eltávozni onnan.

Hullanak az őszi levelek

Hullanak az őszi levelek, mint megannyi élet,

s összefonódva a természet igazi rendjével,

jól jelképezik, ma mennyit ér egy lélek.

 

Az egyre erősebb szél packázik, játszik velük,

jobbra-balra sodorja valamennyit gyorsan,

s nem számít, melyik fán volt a helyük.

 

Pazar színeik rozsdabarnává változnak hamar,

az erezetük elporlad a legapróbb szellőtől,

és sok vizet immár egyikük sem zavar.

 

Hullanak az őszi levelek, s beborítják a talajt,

már nem többek, csupán bomló tetemek,

miket a végzet az utolsó útjára szalajt.

Nem tudhatjuk

Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,

s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,

mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.

 

Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,

és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,

a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.

 

Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,

és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,

eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.

 

Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,

s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,

ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.

 

Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,

s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,

ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.

Miután eltávozik valaki

Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,

akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,

s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.

 

Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,

a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,

s tudatosul bennünk a gigászi harca.

 

Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,

a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,

amely mindig adós maradt a válasszal.

 

Felderengenek az együtt megélt vidám percek,

az ugratások, a számára fontos események,

és az óhajtott, végül megvalósult tervek.

 

Minderre azonban túl későn gondol az ember,

amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,

s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.

 

Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,

erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,

mindig velünk fekszik és velünk kél.

Egyszer véget ér az út

Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,

ám a vég előtt számot kell majd adnunk,

s felsejlik bennünk önmagunk múltja.

 

A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,

voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,

s a sors osztott ki minden szerepet.

 

Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,

ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,

és sokszor nem alakultak jól a tervek.

 

Kemény próbák, igazi barátságok, remények,

elhibázott döntések, beteges időszakok,

s olykor harag, máskor szeszélyek.

 

Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,

csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,

miután leszáll reánk, az örök éj leple.

Összeomló álomvilág

Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,

s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,

ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.

 

Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,

és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,

bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.

 

A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,

s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,

nem hallották meg az igazság szavát.

 

Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,

s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,

önként menetelve a halálnak karjába.

 

Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,

lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,

s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

 

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

 

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

 

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

Gyorsan telik az idő

Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,

igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,

s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.

 

Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,

fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,

és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.

 

Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,

az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,

és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.

 

A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,

sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,

semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.

 

Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,

a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,

s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.

 

A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,

s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,

ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.

 

Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,

mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,

könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.