Összeomló álomvilág

Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,

s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,

ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.

 

Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,

és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,

bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.

 

A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,

s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,

nem hallották meg az igazság szavát.

 

Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,

s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,

önként menetelve a halálnak karjába.

 

Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,

lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,

s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

 

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

 

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

 

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

Gyorsan telik az idő

Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,

igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,

s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.

 

Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,

fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,

és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.

 

Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,

az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,

és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.

 

A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,

sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,

semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.

 

Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,

a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,

s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.

 

A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,

s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,

ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.

 

Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,

mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,

könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.

A szemeknek nyílnia kellene

A szemeknek nyílnia kellene, mielőtt végleg késő,

és biza ideje lenne látni is, s nem csupán nézni,

különben eljön az elmúlás pillanata, a végső.

 

Meg kellene látni végre mindazt, mi most történik,

a valóságot, amit a homály oly ügyesen elleplez,

és ami mögött a gyilkos végzet örvénylik.

 

Ideje lenne észre térni és hallgatni a józan tudatra,

elfogadni, hogy összefogás nélkül nincs remény,

a szeretet vezethet el a békés, győztes utakra.

 

A szemeknek nyílnia kellene, vagy így maradnak,

és már nem is lesz esélyük, bármit is meglátni,

mivel a dolgok igen rossz irányba haladnak.

Mindannyian eltávozunk egyszer

Mindannyian eltávozunk egyszer, a sors dönt, mikor,

és nem mindegy, milyen emlékeket hagyunk hátra,

ahogyan az sem, a halál reánk hogyan tipor.

 

Mindenkinek más az útja és az élete más titkot takar,

vannak, akiknek könnyű szellő simítja a napjait,

míg másoknak az édes dolgok íze is fanyar.

 

Akadnak olyanok, kiknek semmi, soha nem lesz elég,

mindannyiszor belekötnek mindenbe, mibe lehet,

másoknak a létét teljesen beszövik a mesék.

 

Mindannyian eltávozunk egyszer, ez fájó és szomorú,

azonban abban legbelül mind reménykedhetünk,

a sírunkon mindig lesz majd virág, koszorú.

Az elmúlás küszöbén

Az elmúlás küszöbén felidéződnek a régi dolgok,

emlékek sokasága tör fel a lelkek mélyéből,

köztük sikeres tettek és tragikus sorsok.

 

Újra megelevenednek a gyermeki évek, s a család,

az ifjúkori tévedések, hibák, az izzó szerelmek,

a fájó kudarcok és a megnyert csaták.

 

A felnőtt időszak nehézségei, a sok-sok tennivaló,

a rengeteg munka, a mindennapi küzdelmek,

a jólét ideje, s mikor nem volt ennivaló.

 

A vágyak suhanása, az elképzelések, álmok ideje,

a tavasz csillogása, a nyári programok sora,

a szép őszi tájak és a télnek a hidege.

 

Az elmúlás küszöbén, mikor közel a végső béke,

frissebbnek tűnnek az elfeledett események,

s mindaz, ami egykor nem jött létre.

Egy elhunyt emlékei

Egy elhunyt emlékei a valóságot őrzik végleg,

és a lelkében a halál után is vele szállnak,

s vele is maradnak örökre, tényleg.

 

A sírban már tisztábbak a folyamatok, a tettek,

világossá válnak a hazugságok, ármányok,

és mindaz, amiatt halottá lettek.

 

Kikristályosodik a borzalmas terv valódi énje,

a genetikai kísérletek, a népesség kiirtása,

s az azt elrendelők gazdag krémje.

 

Megvilágosodik a gyilkos őrület igazi tébolya,

mely nem ismer kegyelmet, s tisztességet,

s a kegyetlenségben sohasem tétova.

 

A megosztásban rendkívüli sikereket értek el,

egymás ellen fordították az emberek javát,

ám a céljukat csak nehezen érték el.

 

Az agresszív propaganda megsemmisítő ereje,

az egész világot behálózza az álnokság,

s a homályban létező erők deleje.

 

Ám aki már nem él, azt nem is tudják zsarolni,

és nem tarthatják félelemben soha többé,

s nem lehet könnyedén letarolni.

 

Egy elhunyt emlékei tisztán mutatják a múltat,

és felidézve a borzalmakhoz vezető utat,

a remény biz hátul kullogva fújtat.

autumn, autumn leaves, autumn light

Halálunk után

Megszületünk, mosolygunk és sírunk,

a szüleinkkel ki a főnök csatát vívunk.

Számunkra a világ csupán evés, alvás,

nem zavarhat sem háború, sem vallás.

 

Később jönnek az óvodai, iskolai évek,

benne nehéz pillanatok, olykor szépek.

Igaz barátságok és szerelmek alakulnak,

a kapcsolatok őszinteségen alapulnak.

 

Érzések, tapasztalatok során vezet az út,

közben igen gyakran felidéződik a múlt.

Felnőttként létezni biz sohasem könnyű,

s a megpróbáltatások sora néha szörnyű.

 

A családunk valódi szeretettel vesz körül,

jelenlétünknek a legfiatalabb tagja is örül.

Pici korunk óta tanítanak és jóra nevelnek,

sokszor a kényes kérdéseinkre is felelnek.

 

Sajnos az idő vasfoga kifog az élet erején,

mind ott találják magukat a halál mezején.

Hiányuk egyre nagyobb és égetően fájhat,

emlékük tovább él, s velünk eggyé válhat.

 

Sajog a szívünk, mikor reájuk gondolunk,

magunkban számtalan érzelmet gondozunk.

Élnek, amíg élünk, velünk vannak, ha kell,

halálunk után valamennyiük nyugalmat lel.

family, holiday, portrait

Egykor rég

Egykor rég egy sötét repedésből,

a sziklák mélyéről előtört az élet,

s lassan csordogálva indult útnak,

erejét keresve a jelennek, múltnak.

 

Patakként indult, folyó lett belőle,

magával sodort amit csak lehetett,

ereje nőttön-nőtt, mosta a partokat,

megvívta a mindennapi harcokat.

 

Hatalmassá szélesedett a világban,

erőteljes zúgása nem ismert határt,

lerombolt minden akadályt útjából,

sehol nem talált nyugalmat, hazát.

 

Idővel lassult, hordalékkal telítődött,

áramlása zavarosan kavargott tova,

örvénye tajtékosan habozva forgott,

érezte innen már nincs visszaút soha.

 

Tudta közeleg a vég, bármerre is tart,

hömpölygése szennyes szürkévé vált,

esélye, hogy ifjabb, nagyobb legyen,

nem maradt és egykori álma elszállt.

 

Iszaptól terhesen vonszolta magát,

erőtlenül elfolydogált a kanyonba,

ott nem talált mást, csupán a halált,

végzete elvitte a galaktikus vadonba.

A kisfiú

A kisfiú még csak három éves,
ám sajnos máris nagyon beteg.
A kórházi ágyán fekve kérdezi,
hogy haza vajon mikor mehet?
Nemsokára. Válaszol az anyja.
Arcán halvány, bágyadt mosoly,
elfordul könnyekkel szemében,
s nézése biz szomorúan komoly.

Tudja, gyermeke menthetetlen,
az eddig kapott leletek szerint,
az orvosok tévedtek máskor is,
előfordulhat ez ismét, s megint.
Fájdalmasan mondja a kicsinek,
ne izgulj fiam, jön mindjárt apa,
elsietett a kedvenc játékaidért,
és újabb ruhákért, csokiért haza.

A kicsi mosolyog, holott régóta
nagyon-nagyon fáj minden tagja,
hozzászokott, hogy napi infúzió
adagjait ebben az órában kapja.
Most el kell mennem, de apával
együtt jövünk ide hozzád vissza.
Mire visszatértek az ágy üres volt,
a lepedő pedig vadonatúj, s tiszta.