elmúlás Archívum - Kiss Gyula versei

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Egy férfi ül a padon

Egy férfi ül a padon, s mereng magában,

nézi a parkban daloló kis madarakat,

a Nap pihenni készül a határban.

Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,

a lelki szemei előtt látja a szeretteit,

odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.

Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,

egy angyal képében gyengéden átöleli,

és hívja, a végtelenbe vele tartson.

Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,

s már látja is közeledni azt az angyalt,

az órájára néz, itt az idő, mehet.

Az idő kíméletlenül telik

Az idő kíméletlenül telik az emberek szerint,

néha túl gyorsan, máskor meg túl lassan,

így váltakozik az érzet újra és megint.

Van, amire soha nem jut elég, de másra igen,

az idő pénz, ezt lehet oly sokszor hallani,

és valóban, ez az élet tényleg ilyen.

Az idő kíméletlenül telik, soha meg nem áll,

nem kérdez, nem ítél és nem kegyelmez,

s vele az álmok sokasága is tova száll.

Végül mind meghalunk

Végül mind meghalunk, történjen bármi,

a létünk lehet igen rövid, netán hosszú,

az örök életre olyan felesleges várni.

Az ugyanis nem létezik, csak a lelkekben,

a vágyakban és az áltató reményekben,

s nem szerepel semmiféle tervekben.

Végül mind meghalunk, oly hiába éltünk,

hiába szenvedtünk és rettegtünk sokat,

s a szívünkben jót hiába reméltünk.

Igazi békesség

Igazi békesség csakis egy helyen létezik,

azon a helyen végleg megpihen a lélek,

és többé nem szenved, nem kétkedik.

Igazi békesség az emberek csodás álma,

egy álom, amelyben a szeretet is örök,

és amelyben már semmi nem drága.

Igazi békesség, az a felhőtlen nyugalom,

a temetői csendben szunyókál az idő,

és a sok nehézség után ez a jutalom.

Élt valaha egy idős néni

Élt valaha egy idős néni, aki csak jót akart,

akinek hatalmas volt a szíve, s a lelke,

és aki soha, senkit nem zavart.

Aki mindig segített, ha az erejéből kitellett,

s aki képes volt betegen is támogatni,

a jó célért minden lehetőt kifejtett.

Aki imádta a családját, kicsiket, nagyokat,

számtalan tragédia árnyékát viselte,

de néhanap megélt jobb napokat.

Akit a szomszédai is kedveltek, s szerettek,

sokszor süteményeket is sütött nekik,

gyakorta pedig együtt nevettek.

Élt valaha egy idős néni, az emléke ragyog,

s fennen hirdeti az igazi szeretet erejét,

nélküle sokkal szürkébbek a napok.

Senki nem marad olyan

Senki nem marad olyan, mint volt egykor rég,

nem marad fiatal, fürge, sem pedig erős,

és egyre jobban érzi, közeleg a vég.

Az egykori fénye megkopik, az elméje is fárad,

a megbecsülése kérdésessé válik sokszor,

s mielőtt megszólal, nyel egy párat.

Ha elmegy bulizni, napokig nem lesz önmaga,

a munkahelyen félig alszik, megroggyant,

és ezen már nem segíthet a földanya.

Fáj mindene, sokszor mozdulni sem igen tud,

egyre többször emlékezik vissza a múltra,

és rájön, neki már egyre kevesebb jut.

Kevesebb mindenből, mindenből, ami fontos,

kevesebb a figyelemből és a szeretetből,

eddig hiába is volt szorgos, gondos.

Senki nem marad olyan, mint remélte valaha,

a dédelgetett álmai és a vágyai elhagyják,

s egyre többször kerülgeti a nyavalya.

Mindenki ragyogása

Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,

ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,

ám mindenképp megcsörren a vekker.

A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,

már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,

és megpihenhet a fáradt lélek végre.

Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,

az útra, amely végig követi az élet folyóját,

oda, hol a szívekben majd örökké élhet.

Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,

és együtt járják a táncot a csillagok között,

megbékélve az összes emberi lénnyel.

Egy szép őszi napon

Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,

már jó ideje baktat az erdő fái között,

és e helyen magát nagyon jól érzi.

Miközben halad, felsejlenek az emlékei,

amióta egyedül van, sokkal többször,

rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.

Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,

és a szíve mélyéről a felszínre törnek,

mialatt ő nyögi az életnek a terhét.

Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,

mindaz a szépség, amire vágyakozott,

és nem képes mindezeket felejteni.

Ahogyan az egykori szebb napokat sem,

s az unokái vidám, pajkos kacagását,

értük volt sokszor fáradtan is fenn.

Annak idején fürge volt, sportolt sokat,

szeretet a kertjében tevékenykedni,

mára azonban elment az a fogat.

Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,

a lelke fiatal maradt és küzd tovább,

reméli, egyszer valódi békére lel.

Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,

és bearanyozza majd az utolsó perceit,

de addig is ki fog jönni ide megint.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28