Az elmúlás küszöbén

Az elmúlás küszöbén felidéződnek a régi dolgok,

emlékek sokasága tör fel a lelkek mélyéből,

köztük sikeres tettek és tragikus sorsok.

 

Újra megelevenednek a gyermeki évek, s a család,

az ifjúkori tévedések, hibák, az izzó szerelmek,

a fájó kudarcok és a megnyert csaták.

 

A felnőtt időszak nehézségei, a sok-sok tennivaló,

a rengeteg munka, a mindennapi küzdelmek,

a jólét ideje, s mikor nem volt ennivaló.

 

A vágyak suhanása, az elképzelések, álmok ideje,

a tavasz csillogása, a nyári programok sora,

a szép őszi tájak és a télnek a hidege.

 

Az elmúlás küszöbén, mikor közel a végső béke,

frissebbnek tűnnek az elfeledett események,

s mindaz, ami egykor nem jött létre.

Egy elhunyt emlékei

Egy elhunyt emlékei a valóságot őrzik végleg,

és a lelkében a halál után is vele szállnak,

s vele is maradnak örökre, tényleg.

 

A sírban már tisztábbak a folyamatok, a tettek,

világossá válnak a hazugságok, ármányok,

és mindaz, amiatt halottá lettek.

 

Kikristályosodik a borzalmas terv valódi énje,

a genetikai kísérletek, a népesség kiirtása,

s az azt elrendelők gazdag krémje.

 

Megvilágosodik a gyilkos őrület igazi tébolya,

mely nem ismer kegyelmet, s tisztességet,

s a kegyetlenségben sohasem tétova.

 

A megosztásban rendkívüli sikereket értek el,

egymás ellen fordították az emberek javát,

ám a céljukat csak nehezen érték el.

 

Az agresszív propaganda megsemmisítő ereje,

az egész világot behálózza az álnokság,

s a homályban létező erők deleje.

 

Ám aki már nem él, azt nem is tudják zsarolni,

és nem tarthatják félelemben soha többé,

s nem lehet könnyedén letarolni.

 

Egy elhunyt emlékei tisztán mutatják a múltat,

és felidézve a borzalmakhoz vezető utat,

a remény biz hátul kullogva fújtat.

autumn, autumn leaves, autumn light

Halálunk után

Megszületünk, mosolygunk és sírunk,

a szüleinkkel ki a főnök csatát vívunk.

Számunkra a világ csupán evés, alvás,

nem zavarhat sem háború, sem vallás.

 

Később jönnek az óvodai, iskolai évek,

benne nehéz pillanatok, olykor szépek.

Igaz barátságok és szerelmek alakulnak,

a kapcsolatok őszinteségen alapulnak.

 

Érzések, tapasztalatok során vezet az út,

közben igen gyakran felidéződik a múlt.

Felnőttként létezni biz sohasem könnyű,

s a megpróbáltatások sora néha szörnyű.

 

A családunk valódi szeretettel vesz körül,

jelenlétünknek a legfiatalabb tagja is örül.

Pici korunk óta tanítanak és jóra nevelnek,

sokszor a kényes kérdéseinkre is felelnek.

 

Sajnos az idő vasfoga kifog az élet erején,

mind ott találják magukat a halál mezején.

Hiányuk egyre nagyobb és égetően fájhat,

emlékük tovább él, s velünk eggyé válhat.

 

Sajog a szívünk, mikor reájuk gondolunk,

magunkban számtalan érzelmet gondozunk.

Élnek, amíg élünk, velünk vannak, ha kell,

halálunk után valamennyiük nyugalmat lel.

family, holiday, portrait

Egykor rég

Egykor rég egy sötét repedésből,

a sziklák mélyéről előtört az élet,

s lassan csordogálva indult útnak,

erejét keresve a jelennek, múltnak.

 

Patakként indult, folyó lett belőle,

magával sodort amit csak lehetett,

ereje nőttön-nőtt, mosta a partokat,

megvívta a mindennapi harcokat.

 

Hatalmassá szélesedett a világban,

erőteljes zúgása nem ismert határt,

lerombolt minden akadályt útjából,

sehol nem talált nyugalmat, hazát.

 

Idővel lassult, hordalékkal telítődött,

áramlása zavarosan kavargott tova,

örvénye tajtékosan habozva forgott,

érezte innen már nincs visszaút soha.

 

Tudta közeleg a vég, bármerre is tart,

hömpölygése szennyes szürkévé vált,

esélye, hogy ifjabb, nagyobb legyen,

nem maradt és egykori álma elszállt.

 

Iszaptól terhesen vonszolta magát,

erőtlenül elfolydogált a kanyonba,

ott nem talált mást, csupán a halált,

végzete elvitte a galaktikus vadonba.

A kisfiú

A kisfiú még csak három éves,
ám sajnos máris nagyon beteg.
A kórházi ágyán fekve kérdezi,
hogy haza vajon mikor mehet?
Nemsokára. Válaszol az anyja.
Arcán halvány, bágyadt mosoly,
elfordul könnyekkel szemében,
s nézése biz szomorúan komoly.

Tudja, gyermeke menthetetlen,
az eddig kapott leletek szerint,
az orvosok tévedtek máskor is,
előfordulhat ez ismét, s megint.
Fájdalmasan mondja a kicsinek,
ne izgulj fiam, jön mindjárt apa,
elsietett a kedvenc játékaidért,
és újabb ruhákért, csokiért haza.

A kicsi mosolyog, holott régóta
nagyon-nagyon fáj minden tagja,
hozzászokott, hogy napi infúzió
adagjait ebben az órában kapja.
Most el kell mennem, de apával
együtt jövünk ide hozzád vissza.
Mire visszatértek az ágy üres volt,
a lepedő pedig vadonatúj, s tiszta.

Életünk pillanatképek sora

Életünk pillanatképek sora,

melyek nem tűnnek el soha.

Emlékek porát idézi a múlt,

bármilyen hosszúra is nyúlt.



Érzelmek sokasága kavarog,

cseles útvesztőként kanyarog.

Jó, rossz, szeretet, vagy bánat,

az elmúlás oly nagyon fájhat.



Szeretteink szívünkben élnek,

már nem szenvednek, s félnek.

Szempilláik zárva maradnak,

a végső honuk felé haladnak.



Szomorú gyász tölti be a teret,

sötét fátylán átlátni sem lehet.

Gyertya lángol a homályban,

s ellobban a végtelen honában.

Az utolsó séta

Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.

Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.

Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.

Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.

Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!

Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.

Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.

hope, nature, forest

Nehéz elfogadni

Nehéz elfogadni, ahogy az idő múlik,

ahogy suhannak az évek, napok, órák,

az élet rögös útja a végtelenbe nyúlik,

a percek véget nem érő útjukat róják.

 

Nehéz elfogadni, ahogy elkopik a test,

ahogy az emlékek homályossá válnak,

az egykori fürge elme manapság rest,

a sok utat megjárt lábak immár állnak.

 

Nehéz elfogadni, ahogy bármi fájhat,

ahogy az érzéseket ridegség váltja fel,

még a szeretet is ismeretlenné válhat,

megnyugvást a zaklatott lélek nem lel.

 

Nehéz elfogadni, ahogy véget érünk,

ahogy múltba vesznek majd tetteink,

az elmúlás nem kedveskedik nékünk,

szívükben őriznek minket szeretteink.

clock, alarm clock, watch

A sírig

A sírig tart egy élet, s a világ,

elhullatja szirmát a sok virág.

Megannyi történet, fájó sebek,

s a testet, lelket csúfító hegek.

 

Mindezt megőrzi majd az idő,

a jövő nemzedékének hírvivő.

Muszáj küzdeni, ahogy lehet,

többet ennél senki nem tehet.

 

Példa minderre rengeteg akad,

a szív sajna darabokra szakad.

A lelkek útján szálldos a halál,

magának valót bármikor talál.

 

Most egy bácsira vetett szemet,

nem gyakorolhat többé kegyet.

Figyeli már régóta, eljött a vég,

a kisöreg szenved nagyon rég.

 

E percben is mankóval baktat,

ő biz soha, senkit nem zaklat.

Nehézkesen vonszolja magát,

megharcolt számtalan csatát.

 

Elméje már kopott, nem a régi,

s maradék emlékeit félve védi.

Emlékezik és sírdogál közben,

semmi nem ment neki könnyen.

 

Rémlik még neki ifjúsága kora,

mit homályossá tett az idő pora.

Boldog évek, egykori remények,

a vágyai nem voltak szerények.

 

Később rájött, igencsak tévedett,

a valóság bizony nagyon égetett.

Elszálló szerelmek, fájó óhajok,

tüzes percek, szenvesztő sóhajok.

 

Kínzó gondok, igen súlyos terhek,

a csalódások szívébe karót vertek.

Nem jutott ideje, arra kit szeretett,

mivel e világ ellen keveset tehetett.

 

Oly sokszor nélkülözte a családja,

nem maradt mára egy élő barátja.

A munka szolgája lett és ma is az,

a kertjében elburjánzott a dús gaz.

 

Az egészsége nem létező, jön a vég,

az állam mondja, csak dolgozz még!

Alkalmatlan bármire, de nem számít,

ezért naponta munkahelyére besántít.

 

Már az ajtóban áll, bebiceg a hallba,

mit akarhat ez a vénember, ezt hallja.

Válaszra nincs ereje, a szíve megáll,

szeme fátyolosodik, s beáll a halál.

Hív a végtelen

Kopik az egészség,

s lemerül az elme,

szétfoszlik az élet,

mint a szép kelme.



Változnak az idők,

elszállnak az évek,

voltak igen nehezek,

néha akadtak szépek.



Emlékek maradnak,

megőrzi őket a szív,

a percek elillannak,

a végtelen már hív.



Karját nyújtja felénk,

majd magához ölel,

oly békésen simogat,

mindig itt volt, közel.

galaxy, fog, kosmus