halál Archívum - Kiss Gyula versei

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Az elefánt tetemén marakodnak

Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,

az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,

a legnagyobb is áldozattá válhatott.

Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,

néha odakapnak óvatosan és rettegve,

a nagyobbak megölték már sokukat.

Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,

nagyon izgatottak, lesik a történéseket,

s mind reméli, ami marad, az az övé.

Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,

s morognak egymásra izzó gyűlölettel,

sokszor egymást tépik dühökben.

A pökhendi hörcsög

A pökhendi hörcsög hitte, hogy övé a mező,

s gőgösen tekintett minden más lényre,

beképzelte, mindig ő lesz a nyerő.

A pofazacskója állandóan tele volt búzával,

no meg kukoricával és más magvakkal,

nem is foglalkozott a társai bújával.

Neki csak önmaga számított, hisz ő a király,

a réteknek királya, a termőföldek ura,

s nem zavarhatta semmiféle viszály.

Az arroganciája hatalmas volt, felért az égig,

önteltsége által még félelmet sem érzett,

s eme tulajdonságait megőrizte végig.

Az elbizakodottsága már nem ismert határt,

nem csak éjjel, fényes nappal is kint járt,

és ezzel kivívta maga ellen a halált.

Egy szép őszi napon meglátta egy sasmadár,

amint alant, a fűszálak között álldogált,

s eztán már nem várt reá a fagyhalál.

A pökhendi hörcsög rövid élete így ért véget,

felfuvalkodottsága vele tűnt a semmibe,

s nem hatotta meg a hörcsög népet.

Minél tovább él valaki

Minél tovább él valaki, annál többet szenved,

annál jobban elkopik az elméje és a teste,

s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.

Mindazon örömök, amik annak idején voltak,

és amelyek képesek voltak boldogítani,

akkor még a szépről, s a jóról szóltak.

Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,

vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,

míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.

Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,

legyen az ember otthon, esetleg máshol,

a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.

Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,

lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,

és ha szerencsés, a lelke békességre lel.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Szeretetet hirdetni karddal

Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,

még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,

és bár hihetetlen, de van ilyen.

Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,

akik főzik, mindenkinek adnak belőle,

és így jön el a jövőnek halála.

Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,

és elvakítva a szemeket örök időkre,

így felemésztve eme világ lelkét.

A jóság és a remény virágait levágják rendre,

az igazság bálái mind a tűzben égnek,

ezzel kényszerítik a szót csendre.

Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,

könnyű vele lesújtani a valóság fejére,

és az élőkre ez egy nagy csapás.

Amikor a halál átölel

Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,

mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,

végre sikerülhet igaz békére lelnünk.

Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,

a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,

a negatív és a pozitív érzelmeinktől.

Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,

elhagynak minket az álmaink, vágyaink,

és végleg leteszi a lantot a sorsunk.

Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,

felszabadultan indulunk a végtelen felé,

és az örök fény mindenért kárpótol.

Egyszer minden mérlegre kerül

Egyszer minden mérlegre kerül, a jó, a rossz,

a szeretet, az igaz lélek és az önző érdek,

a bőség, a szélesség, no meg a hossz.

Megméretik a becsület, a tisztesség, a hűség,

a barátság, a szerelem, a valódi emberség,

a türelem hiánya és az egyszerűség.

Megméretik az élet, a sors, s legvégül a halál,

megméretik minden perc és az összes tett,

a jellem, melyből a mérleg keveset talál.

Ugyanakkor mérhetetlen a gyűlölet, a harag,

a gonoszság, a kegyetlenség és az irigység,

a butaság, az illúzió, s az ellopott javak.

Mérhetetlen az ostobaság és a hiszékenység,

a kapzsiság, a hazugság, a hatalomvágy,

a düh, a kivagyiság, s az értetlenség.

Egyszer minden mérlegre kerül, de minden,

maga az ember is, úgy, ahogyan létezett,

és aki elbukik, annak visszaút nincsen.

Az emberi jóság

Az emberi jóság valakiben vagy van, vagy nincs,

valaki vagy képes igaz érzésekre és szeretetre,

vagy a mélybe jut, ahonnan visszaút nincs.

Az emberi jóság velünk születik és velünk is hal,

nem lehet megvenni, megvásárolni, ellopni,

s ameddig létezik, az arcokra mosolyt csal.

Hunyadi János

Hunyadi János, egy erős és becsületes vezér volt,

egy tiszta szívű, igen jólelkű, tisztességes ember,

akinek az élete a hazája megvédéséről szólt.

Egy olyan ember, aki folyamatosan harcban állt,

és nem csupán a török birodalommal küzdött,

az ország belső ellenségeivel is szembeszállt.

Feláldozta a javadalmait e célra, s minden erejét,

miközben egyfolytában munkálkodtak ellene,

ő igyekezett biztosítani az elesettek kenyerét.

Bánként és kormányzóként is megtette a dolgát,

egyfajta reményt hozott a történelmi időkben,

s jobbá tette a magyar honiaknak a sorsát.

Rettegték nevét a szultánok, Murád, s Mohamed,

hitték, hogy legyőzhetik őt, ám ez nem sikerült,

és a sebezhetetlenségükbe vetett hit odalett.

Hunyadi János sosem adta fel, kitartott a halálig,

a saját vagyonából finanszírozta a küzdelmeit,

amíg élt, a nándorfehérvári dicső diadaláig.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28