Címke: halál

Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

 

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

 

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

 

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

 

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

 

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

 

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

A csökönyös alma

A csökönyös alma még az ágon függ mindig,

s nem akarja azt elengedni sehogyan sem,

körötte az elpusztított fák tömege izzik.

 

Szanaszét heverve a fája rokonai, a testvérei,

mindet kiirtották a kert gonosz birtokosai,

és semmi nem tudta őket megvédeni.

 

Egész évben szórták rájuk a gyilkos permetet,

azzal az ürüggyel, hogy megvédik a fákat,

s azok nem mérték fel jól a helyzetet.

 

Túl gyorsan nőttek, s terebélyesedtek nagyon,

a föld urainak már elege lett a termésből,

nem kell ennyi, döntöttek egy napon.

 

Ideje leszedni mit lehet, hisz az övék az mind,

más élőlény ne reméljen részesedést belőle,

és a fák pedig hadd égjenek ott, kint.

 

A csökönyös alma nem esett le, s mosolygott,

nem vette észre, hogy az éltető fája kidőlt,

holott akkor már rá is füst gomolygott.

zöld alma, himalájai alma, alma a fán-3681657.jpg

A halálunkat akarják

A halálunkat akarják mindenképpen, bármi áron,

körmönfontan adagolják a hazugságaik sorát,

és nyújtják a kínt, hogy az sokáig fájjon.

 

Elhitetik, hogy csak jót akarnak a Föld népeinek,

és közben bezárnak, egymás ellen uszítanak,

s fittyet hánynak az igazság tényeinek.

 

Éjjel, s nappal propagálják a gyilkot, a mérgüket,

s a luciferánus, gonosz körök kiszolgálásával,

jócskán kamatoztatják a véres pénzüket.

 

Statisztikákat hamisítanak, megmentőt játszanak,

ám valójában lelketlen, s aljas féreg az összes,

bármennyire is jónak, rendesnek látszanak.

 

Elveszik a született jogokat, a szabadságot leölik,

és semmiféle reményt nem hagynak táplálni,

mindazokat, kik ellenállnak, biz megölik.

 

A halálunkat akarják, mégis lehet másabb a vége,

ahhoz azonban küzdeni kellene az életünkért,

s felébredni az egész emberi fajnak végre.

Most dől el a jövő

Most dől el a jövő, ebben a következő néhány évben,

és a döntésektől nagyon sok függ, maga a létezés,

a fény győz, vagy a halál fog aratni az éjben.

 

Harc nélkül a válasz egyértelmű, mindenkinek vége,

s aki netán kegy folytán rabszolgaként megmarad,

az is csupán remegve mer felnézni a kék égre.

 

Senki semmit nem birtokolhat és jogai nem lesznek,

állatként az otthonába lesz majd örökre bezárva,

a sírján nem lesz név, rá virágot nem tesznek.

 

Most dől el a jövő, s az ismert világ romjaira hullhat,

azok, kik ezt tették az emberiséggel, meglakolnak,

s a felelősségre vonás elől, el egy sem bújhat.

Már várnak rám odaát

Már várnak rám odaát, az elődeim, s a családom,

a rokonaim, a szeretteim és a barátaim,

akik túljutottak egykor a halálon.

 

Lelki szemeim előtt régi idők emlékei peregnek,

rengeteg szép pillanat és oly sok történet,

s most is érzem, hogy szeretnek.

 

Mint egy film több ezer, vágatlan, igazi kockája,

és az események felgyorsított verziója,

úgy alakul az életem utolsó formája.

 

Már várnak rám odaát, nyújtják a kezeiket felém,

biztatnak, hogy semmitől, soha ne féljek,

s utam előtt bátorságot öntenek belém.

Élni, vagy meghalni

Élni, vagy meghalni, ez a legfontosabb kérdés,

és napjaink borzalmas zsarnoksága idején,

az átmenet a halálba nem lehet békés.

 

Hatalmas méreteket öltött a sötétség, a gonosz,

a megrettent emberi tömegek csodára várnak,

s mindegyikükre vár egy lezárt doboz.

 

A lezárt doboz neve koporsó, kiút onnan nincs,

ami még reménykedésre adhat csekély okot,

a megmaradt értelem, ami nagy kincs.

 

Még az állatok is harcolnak saját kis életükért,

s ha kell, meg is halnak a küzdelmek során,

ám megtesznek mindent a kölykeikért.

 

Az emberek pedig gyáván várnak és lapulnak,

nem tudnak hinni a saját szemeiknek sem,

s egyszerűen semmiből nem okulnak.

 

Élni, vagy meghalni, nagyon szorongat az idő,

össze kell fogni mindenkinek, de gyorsan,

különben nem marad a jövőre hírvivő.

A kételkedések ideje

A kételkedések ideje véglegesen lejárt,

a hazug propaganda sajnos igen bevált.

Az emberek jó része elaltatott és kába,

és a központi hírektől tátva van a szája.

 

Szentül hiszik, hogy mi elhangzik igaz,

s számukra csak a bemérgezés a vigasz.

Azzal álmodnak és reggel azzal kelnek,

remélve megváltást csakis így nyernek.

 

A saját hóhéraikra istenként tekintenek,

de a halálsejtek a vérükben keringenek.

Nem sokáig fogják dicsőíteni a rosszat,

s nem élhetnek le egy teljes élethosszat.

 

A kételkedések ideje értelmét vesztette,

a végzet a programját ím megkezdhette.

E program egyszerű, mindenkire halál,

kiben az értelem kicsit is otthonra talál.

A Halál csókja

A Halál csókja félelmetes, ugyanakkor misztikus,

s a híre, a hatalma és az ereje is egyaránt intrikus.

Kiket a Halál megjelöl, azoknak nem kegyelmez,

megbüntet, megró, s végül bárkit megfegyelmez.

 

Varázsa elámít, elhiteti, hogy nála jobb nem lehet,

s nincs más választás, ellene senki soha nem tehet.

Végzetes út az csupán, mit a sors legvégül kijelöl,

és a bűnösöknek ott kellene állni a sorban legelöl.

 

A Halál csókja rejtélyes, láthatatlan, megbabonáz,

tetszése szerint jót, rosszat, egyaránt megzaboláz.

Nagyon mélyen tartja rettegésben az összes lelket,

s nem véletlenül írtak róla regét, nótákat és verset.

Fenyegetésből és zsarolásból

Fenyegetésből és zsarolásból állnak mostanság a napok,

ennek a borzalomnak szinte mindenki ki van téve,

s a következményét viselik a kicsik, s a nagyok.

 

Ijesztgetés, rémítgetés tölti be az életünk minden percét,

s nem lehet nyugodtan dolgozni, tanulni, szórakozni,

a bábok bármi áron végrehajtanák a gonosz tervét.

 

Nekik nem számít más, csak a pénz és a hatalom deleje,

a fizetett bérencek hosszú sora, a hazug médiaterror,

mindezek a sötétség igazi, gyilkos, s aljas ereje.

 

Fenyegetésből és zsarolásból készül számunkra a halál,

s nem mondanak le arról, hogy eltöröljék a létünket,

és győzni fognak, ha a fény új erőre nem talál.

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

 

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

 

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

 

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

 

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

 

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

 

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

 

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

 

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

disznó, farkas le, házi disznó-4125919.jpg