Saját alkotásaim
Pusztító forróságban szenvednek a növények,
meghajolva, megsápadva szomorkodnak,
miközben esőért esedeznek szegények.
Emberi fül nem hallja meg fájdalmas jajukat,
és gyakorta szenvtelen arccal néznek rájuk,
nem átérezvén a fuldoklásukat, bajukat.
Pusztító forróságban hervadoznak a virágok,
és sárgulnak az egykor zöld rétek, mezők,
a hőség felemészti ezt az egész világot.
A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,
az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,
a legnagyobb is áldozattá válhatott.
Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,
néha odakapnak óvatosan és rettegve,
a nagyobbak megölték már sokukat.
Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,
nagyon izgatottak, lesik a történéseket,
s mind reméli, ami marad, az az övé.
Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,
s morognak egymásra izzó gyűlölettel,
sokszor egymást tépik dühökben.
A pökhendi hörcsög hitte, hogy övé a mező,
s gőgösen tekintett minden más lényre,
beképzelte, mindig ő lesz a nyerő.
A pofazacskója állandóan tele volt búzával,
no meg kukoricával és más magvakkal,
nem is foglalkozott a társai bújával.
Neki csak önmaga számított, hisz ő a király,
a réteknek királya, a termőföldek ura,
s nem zavarhatta semmiféle viszály.
Az arroganciája hatalmas volt, felért az égig,
önteltsége által még félelmet sem érzett,
s eme tulajdonságait megőrizte végig.
Az elbizakodottsága már nem ismert határt,
nem csak éjjel, fényes nappal is kint járt,
és ezzel kivívta maga ellen a halált.
Egy szép őszi napon meglátta egy sasmadár,
amint alant, a fűszálak között álldogált,
s eztán már nem várt reá a fagyhalál.
A pökhendi hörcsög rövid élete így ért véget,
felfuvalkodottsága vele tűnt a semmibe,
s nem hatotta meg a hörcsög népet.
Minél tovább él valaki, annál többet szenved,
annál jobban elkopik az elméje és a teste,
s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.
Mindazon örömök, amik annak idején voltak,
és amelyek képesek voltak boldogítani,
akkor még a szépről, s a jóról szóltak.
Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,
vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,
míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.
Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,
legyen az ember otthon, esetleg máshol,
a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.
Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,
lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,
és ha szerencsés, a lelke békességre lel.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,
még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,
és bár hihetetlen, de van ilyen.
Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,
akik főzik, mindenkinek adnak belőle,
és így jön el a jövőnek halála.
Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,
és elvakítva a szemeket örök időkre,
így felemésztve eme világ lelkét.
A jóság és a remény virágait levágják rendre,
az igazság bálái mind a tűzben égnek,
ezzel kényszerítik a szót csendre.
Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,
könnyű vele lesújtani a valóság fejére,
és az élőkre ez egy nagy csapás.
Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,
mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,
végre sikerülhet igaz békére lelnünk.
Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,
a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,
a negatív és a pozitív érzelmeinktől.
Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,
elhagynak minket az álmaink, vágyaink,
és végleg leteszi a lantot a sorsunk.
Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,
felszabadultan indulunk a végtelen felé,
és az örök fény mindenért kárpótol.
Egyszer minden mérlegre kerül, a jó, a rossz,
a szeretet, az igaz lélek és az önző érdek,
a bőség, a szélesség, no meg a hossz.
Megméretik a becsület, a tisztesség, a hűség,
a barátság, a szerelem, a valódi emberség,
a türelem hiánya és az egyszerűség.
Megméretik az élet, a sors, s legvégül a halál,
megméretik minden perc és az összes tett,
a jellem, melyből a mérleg keveset talál.
Ugyanakkor mérhetetlen a gyűlölet, a harag,
a gonoszság, a kegyetlenség és az irigység,
a butaság, az illúzió, s az ellopott javak.
Mérhetetlen az ostobaság és a hiszékenység,
a kapzsiság, a hazugság, a hatalomvágy,
a düh, a kivagyiság, s az értetlenség.
Egyszer minden mérlegre kerül, de minden,
maga az ember is, úgy, ahogyan létezett,
és aki elbukik, annak visszaút nincsen.
