Saját alkotásaim
Egy oroszlánkirály élete küzdelmekkel teli,
védelmezi a területét, harcol a falkájáért,
és így a békéjét meg szinte sosem leli.
Egy oroszlánkirály élete hamar véget érhet,
számtalan kihívó keseríti meg az életét,
mielőtt végül az elődeihez megtérhet.
Mindenkit utol fog érni egyszer a végzet,
s nincs senki, aki ellenállhatna a végnek.
Elbukik a jó, a rossz, az okos, s a gonosz,
a sors nem kegyelmez, csak oszt, szoroz.
A saláták között megjelentek a kiéhezett tetvek,
s elszaporodtak ezeken a békés növényeken,
pillanatok alatt lettek százakból ezrek.
Az eddig egészséges növények küzdöttek sokat,
a tetvek kíméletlenül szívták el az erejüket,
s mindebből semmiféle jó nem fogant.
Hamarosan a tetvekhez csatlakoztak a pajorok,
no meg a drótférgek és sok más kártevő is,
a salátáknál lettek mind állandó lakosok.
A saláták között úrrá lett a rettegés, s a félelem,
elsárgultak, elvesztették gyönyörű leveleiket,
és csendben pusztultak el egy sötét éjjelen.
A szegény a felelős mindenért, nem a gazdag,
és ő a hibás a világ valamennyi bajáért,
neki semmit csak úgy nem adnak.
Viselje el a terheket, a hőséget, a szárazságot,
a nagy számlákat, adókat, meghurcolást,
s ne is fogalmazzon meg jókívánságot.
Pláne ne magának, s a többi szegénynek sem,
örüljön, hogy víz nélkül élhet egy darabig,
miközben a könnytől kiszárad a szem.
A szegény a felelős mindenért, ahogy mindig,
miközben az elit húst eszik, pezsgőt iszik,
az ő lelkében már a remény sem izzik.
Oly csodás ez az élet, egy igazi álomvilág,
melyben mindent szabad, ha engedik,
s amelyben nincsenek tragédiák.
Amelyben minden szép, jó, sőt tökéletes,
mindig ragyog a Nap a sötét éjben is,
s melyben a harc hiba, felesleges.
Melyben az elit dőzsöl, a szegény kussol,
és a fejét lehajtva reszket naphosszat,
csak ezt hagyva maga után jussul.
Amelyben az igazság halott, nem létezik,
ahogyan nem létezik a remény sem,
bezzeg a gőgös az büszkélkedik.
Oly csodás ez az élet, emberekhez méltó,
annyira humánus, s olyan meseszerű,
itt már csak a halálé lehet a végszó.
Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.
Pusztító forróságban szenvednek a növények,
meghajolva, megsápadva szomorkodnak,
miközben esőért esedeznek szegények.
Emberi fül nem hallja meg fájdalmas jajukat,
és gyakorta szenvtelen arccal néznek rájuk,
nem átérezvén a fuldoklásukat, bajukat.
Pusztító forróságban hervadoznak a virágok,
és sárgulnak az egykor zöld rétek, mezők,
a hőség felemészti ezt az egész világot.
A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,
az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,
a legnagyobb is áldozattá válhatott.
Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,
néha odakapnak óvatosan és rettegve,
a nagyobbak megölték már sokukat.
Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,
nagyon izgatottak, lesik a történéseket,
s mind reméli, ami marad, az az övé.
Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,
s morognak egymásra izzó gyűlölettel,
sokszor egymást tépik dühökben.
