Saját alkotásaim
Az emberi jóság valakiben vagy van, vagy nincs,
valaki vagy képes igaz érzésekre és szeretetre,
vagy a mélybe jut, ahonnan visszaút nincs.
Az emberi jóság velünk születik és velünk is hal,
nem lehet megvenni, megvásárolni, ellopni,
s ameddig létezik, az arcokra mosolyt csal.
Hunyadi János, egy erős és becsületes vezér volt,
egy tiszta szívű, igen jólelkű, tisztességes ember,
akinek az élete a hazája megvédéséről szólt.
Egy olyan ember, aki folyamatosan harcban állt,
és nem csupán a török birodalommal küzdött,
az ország belső ellenségeivel is szembeszállt.
Feláldozta a javadalmait e célra, s minden erejét,
miközben egyfolytában munkálkodtak ellene,
ő igyekezett biztosítani az elesettek kenyerét.
Bánként és kormányzóként is megtette a dolgát,
egyfajta reményt hozott a történelmi időkben,
s jobbá tette a magyar honiaknak a sorsát.
Rettegték nevét a szultánok, Murád, s Mohamed,
hitték, hogy legyőzhetik őt, ám ez nem sikerült,
és a sebezhetetlenségükbe vetett hit odalett.
Hunyadi János sosem adta fel, kitartott a halálig,
a saját vagyonából finanszírozta a küzdelmeit,
amíg élt, a nándorfehérvári dicső diadaláig.
Az élet túl rövid annak, akit nagyon sok jó ér,
kinek valamennyi napja igazán élvezetes,
és az élettől még több szépet remél.
Akinek nincsenek gondjai, problémái, terhei,
pénze viszont akad bőven, mint a tenger,
és nem érdeklik az emberek lelkei.
Ugyanakkor, akiknek csak szenvedés az élete,
mindennapjuk, s összes percük szomorú,
sokkalta hamarabb jön el a végzete.
Ők csupán kihasználtak, dolgoznak halálukig,
a jólétet csakis hírből ismerik, vagy úgyse,
s a szerencsecsillaguk hamar alábukik.
Nos, nekik ez az élet túlontúl hosszú, s nehéz,
kínok és gyötrelmek határtalan sokasága,
sőt, számukra a levegővétel is merész.
Az élet túl rövid annak, aki mindenre vágyik,
akinek nincs olyan, hogy valamiből elég,
és aki folyvást mások életével játszik.
Hamarosan itt az aratás ideje, hiszen közeleg az ősz,
a termések beértek és begyűjtésre alkalmasak,
igyekezett jó munkát végezni a sok csősz.
Hamarosan itt az aratás ideje, a Halál élezi a kaszát,
már tudja, hogy mi fog következni hamarosan,
vele vágatják le az emberiség színét, s javát.
Amíg a háborús hisztéria zajlik, másra nem figyel senki,
e helyzetet kihasználva előkészítették az új járványt,
és a halálba menő úton, csak előre lehet menni.
Jönnek újfent a lezárások és kötelezővé teszik a mérget,
az arcokra erőltetik az arctalanná tevő maszkokat,
amelyekkel a világtól elzárják a szolganépet.
Amíg a háborús hisztéria zajlik, megtervezik a végzetet,
s míg az emberek mindezt elhiszik, fejüket lehajtva,
soha nem fogják hallani az igazságot, a lényeget.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,
és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,
nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.
Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,
igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,
és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,
s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,
amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.
Lopakodik az emberek felé a szörny, szeptemberre ideér,
sunyin oson a földön, a vízben és a levegőben is,
az állandó rettegtetés, a számára belefér.
Folyamatosan félelmet gerjeszt, ha hallanak róla, őfelőle,
az emberiség nagy része el is hiszi, hogy létezik,
ám vannak, akik már nem kérnek őbelőle.
Lopakodik az emberek felé a szörny, s pusztításra készül,
mindent bevet, hogy elérje régóta dédelgetett álmát,
és a Földet elnéptelenedetté tegye végül.
A sötét éjszakában felcsendül a holtak éneke a temetőben,
énekelnek a félelmeikről, a bánatukról és a létről,
szomorú hangjuk messze száll a levegőben.
Eme hangokat élő emberi fül nem hallja, csupán érezheti,
borzongató érzéseket vált ki és látomásokat képez,
s egy nem látható erő jelenlétét érezteti.
A sötét éjszakában felcsendül a holtak éneke fájón, búsan,
e dalok elpanaszolják a hibáikat, a veszteségeiket,
s arról szólnak, bizony jobb volt a múltban.
Lovon vágtatva közeleg a halál és egyre gyorsabban,
az élet keletkezésének pillanatától járja az útját,
ez így volt és így is lesz, minden korszakban.
A korok változásával változtak a módszerei is sokat,
alkalmazott kardot, bárdot, guillotine-t, puskát,
ám a munkájából bizony, sok jó nem fogant.
Később modernizálta a fegyverzetét, haladt a korral,
vetett be ágyút, rakétát, bombát, harci gázokat,
és soha nem foglalkozott a naplopó sorssal.
Újabban a vegyi dolgokat használja, s a jó kis vírust,
imádja, ha az emberek rettegnek tőle és félik,
mindig szerette a belevaló, pusztító virtust.
A természetes elmúlás érdektelen, nagyon unalmas,
egy agyvérzés, infarktus, rák, vagy baleseti vég,
annyira megszokott, egysíkú és nyugalmas.
Lovon vágtatva közeleg a halál, s elhozza a végzetet,
az emberiség korszakának hamarosan vége lesz,
ámbár ezt nem fogja fel, az emberi képzelet.
Milyen alapon dönt egy marék pokolfajzat a világ sorsáról,
az emberek testi és lelki önállóságáról, szabadságáról,
s egyáltalán miért dönthet bárkinek a jogáról?
Milyen alapon dönt egy marék pokolfajzat arról, ki is élhet,
ki az, aki belefér az elképzelésükbe, a rémuralmukba,
s kik azok, akiknek ezentúl nem járhat az élet?
