Saját alkotásaim
Hamarosan itt az aratás ideje, hiszen közeleg az ősz,
a termések beértek és begyűjtésre alkalmasak,
igyekezett jó munkát végezni a sok csősz.
Hamarosan itt az aratás ideje, a Halál élezi a kaszát,
már tudja, hogy mi fog következni hamarosan,
vele vágatják le az emberiség színét, s javát.
Amíg a háborús hisztéria zajlik, másra nem figyel senki,
e helyzetet kihasználva előkészítették az új járványt,
és a halálba menő úton, csak előre lehet menni.
Jönnek újfent a lezárások és kötelezővé teszik a mérget,
az arcokra erőltetik az arctalanná tevő maszkokat,
amelyekkel a világtól elzárják a szolganépet.
Amíg a háborús hisztéria zajlik, megtervezik a végzetet,
s míg az emberek mindezt elhiszik, fejüket lehajtva,
soha nem fogják hallani az igazságot, a lényeget.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,
és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,
nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.
Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,
igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,
és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,
s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,
amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.
Lopakodik az emberek felé a szörny, szeptemberre ideér,
sunyin oson a földön, a vízben és a levegőben is,
az állandó rettegtetés, a számára belefér.
Folyamatosan félelmet gerjeszt, ha hallanak róla, őfelőle,
az emberiség nagy része el is hiszi, hogy létezik,
ám vannak, akik már nem kérnek őbelőle.
Lopakodik az emberek felé a szörny, s pusztításra készül,
mindent bevet, hogy elérje régóta dédelgetett álmát,
és a Földet elnéptelenedetté tegye végül.
A sötét éjszakában felcsendül a holtak éneke a temetőben,
énekelnek a félelmeikről, a bánatukról és a létről,
szomorú hangjuk messze száll a levegőben.
Eme hangokat élő emberi fül nem hallja, csupán érezheti,
borzongató érzéseket vált ki és látomásokat képez,
s egy nem látható erő jelenlétét érezteti.
A sötét éjszakában felcsendül a holtak éneke fájón, búsan,
e dalok elpanaszolják a hibáikat, a veszteségeiket,
s arról szólnak, bizony jobb volt a múltban.
Lovon vágtatva közeleg a halál és egyre gyorsabban,
az élet keletkezésének pillanatától járja az útját,
ez így volt és így is lesz, minden korszakban.
A korok változásával változtak a módszerei is sokat,
alkalmazott kardot, bárdot, guillotine-t, puskát,
ám a munkájából bizony, sok jó nem fogant.
Később modernizálta a fegyverzetét, haladt a korral,
vetett be ágyút, rakétát, bombát, harci gázokat,
és soha nem foglalkozott a naplopó sorssal.
Újabban a vegyi dolgokat használja, s a jó kis vírust,
imádja, ha az emberek rettegnek tőle és félik,
mindig szerette a belevaló, pusztító virtust.
A természetes elmúlás érdektelen, nagyon unalmas,
egy agyvérzés, infarktus, rák, vagy baleseti vég,
annyira megszokott, egysíkú és nyugalmas.
Lovon vágtatva közeleg a halál, s elhozza a végzetet,
az emberiség korszakának hamarosan vége lesz,
ámbár ezt nem fogja fel, az emberi képzelet.
Milyen alapon dönt egy marék pokolfajzat a világ sorsáról,
az emberek testi és lelki önállóságáról, szabadságáról,
s egyáltalán miért dönthet bárkinek a jogáról?
Milyen alapon dönt egy marék pokolfajzat arról, ki is élhet,
ki az, aki belefér az elképzelésükbe, a rémuralmukba,
s kik azok, akiknek ezentúl nem járhat az élet?
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,
miféle kínokban van része az embernek végül,
és ez ellen tényleg nem tehet semmit?
Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,
vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,
így csatlakoznak az elődeikhez végre.
Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,
iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,
és hogy miért van ez, azt nem értik.
A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,
lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,
senkit nem ment meg, semmiféle csoda.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,
ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,
s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?
Számtalan sérült levél hullik alá, megtépázva, megtörve,
néma sikolyukat nem hallja meg a világ sohasem,
s mind ott végzik, az üres kukákat megtöltve.
Számtalan sérült levél hullik alá, s ugyanúgy az emberek,
lelkek milliárdjain taposnak a végzetnek kaszásai,
s eme világ fölött, tornyosulnak a sötét fellegek.
