Saját alkotásaim
Faramuci ez a világ, kiszámíthatatlan, gonosz,
és kegyetlen, elvetemült, lelkeket eltipró,
amely még igen sok fájdalmat okoz.
Megtévesztő, szemfényvesztő, delejes csábító,
figyelmet elaltató, hazugságokat terjesztő,
és furmányosan, ármányosan kábító.
Faramuci ez a világ, olyan, amely bünteti a jót,
megbélyegzi a normalitást és az igazságot,
s amely elhallgattat minden igaz szót.
Az igazságszerető ember fájlalja, amit lát,
és szomorú a szíve a sok rossz miatt,
hiszen ő még látja a fűtől a fát.
Az igazságszerető ember a valóságban él,
és mindennap megküzd az igazságért,
miközben csendesen maga is fél.
Nem létezik olyan, akinek nincsen gondja,
akinek nincsenek fájdalmai, terhei,
s aki minden érzését kimondja.
Akinek minden szép, aki mindig elégedett,
aki nem látja a rosszat és a gondokat,
s aki néha nem keménykedett.
Aki szerint minden úgy van jól, ahogy van,
aki nem szeretne jobbat, vagy szebbet,
és kinek az ismeretlen egy új tan.
Akit nem fűt a bizonyítás kényszere, vágya,
akit soha nem kerülgetett a félelem,
s akinek nincs gyönyörű álma.
Aki nem szeretne szeretve lenni és imádni,
akit ne ragadnának el a titkolt érzései,
s aki bármikor képes lenne vitázni.
Akit kizárólag a józan esze vezetne mindig,
akinek nem lennének borúsabb napjai,
és aki eljutna a legfelsőbb szintig.
Nem létezik olyan, ki még nem bánkódott,
kit nem érintett meg a valóság szele,
s ki még soha meg nem bántódott.
Amikor tétlenül nézzük, hová visz a sorsunk,
s az ujjunkat sem mozdítjuk magunkért,
nem számít, végül miket is mondunk.
Nem számít miről álmodunk, mire vágyunk,
miket óhajtunk és mi is okozna örömöt,
kizárólag a fantáziánkkal játszunk.
Amikor tétlenül nézzük, hogy mi lesz velünk,
s félelmünkben gondolkozni sem merünk,
persze, hogy emiatt sokat fáj a fejünk.
Aki nem tapasztalta meg, mi is az a szegénység,
és aki soha nem nélkülözött semmiben sem,
annak nem is jelent semmit a reménység.
Aki nem tapasztalta meg, mit jelent a betegség,
a folyamatos kín, a szenvedés és a fájdalom,
annak nem mond semmit a végtelenség.
Aki nem tapasztalta meg, milyen is nélkülözni,
milyen is éhezni és pár jó falatra vágyakozni,
annak mit sem jelent a szó, könyörögni.
Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen is a hitel,
milyen folyton rettegni és félelemben élni,
annak még a teljes győzelem sem siker.
Aki nem tapasztalta meg, milyen keserves a lét,
és mennyire rossz is esélytelenként küzdeni,
annak ez az élet, egyáltalán nem lehet tét.
Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,
s miközben már nem urai önmaguknak,
önnön okosságukról beszélnek.
Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,
s nélkülük ez a világ nem is működhetne,
miközben a sötétség deleje csábít.
Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,
és amit hallanak, az csakis valóság lehet,
akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.
Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,
de maguknak köszönhetik eme helyzetet,
hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.
Túl rövid az élet, eme tengernyi rosszhoz,
eme rengeteg gondhoz, fájdalomhoz,
és eme bizonytalan élethosszhoz.
Túl rövid az élet, megismerni a valóságot,
rájönni arra, hogy mi az, ami számít,
és kifizetni a tengernyi adósságot.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Senki nem marad olyan, mint volt egykor rég,
nem marad fiatal, fürge, sem pedig erős,
és egyre jobban érzi, közeleg a vég.
Az egykori fénye megkopik, az elméje is fárad,
a megbecsülése kérdésessé válik sokszor,
s mielőtt megszólal, nyel egy párat.
Ha elmegy bulizni, napokig nem lesz önmaga,
a munkahelyen félig alszik, megroggyant,
és ezen már nem segíthet a földanya.
Fáj mindene, sokszor mozdulni sem igen tud,
egyre többször emlékezik vissza a múltra,
és rájön, neki már egyre kevesebb jut.
Kevesebb mindenből, mindenből, ami fontos,
kevesebb a figyelemből és a szeretetből,
eddig hiába is volt szorgos, gondos.
Senki nem marad olyan, mint remélte valaha,
a dédelgetett álmai és a vágyai elhagyják,
s egyre többször kerülgeti a nyavalya.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
