Saját alkotásaim
Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.
Egy jószívű ember segít, ha van rá módja,
segít az elesetteken, bajba jutottakon,
és a másikat soha le nem szólja.
Egy jószívű ember cselekszik, nem beszél,
a tetteivel bizonyít, de nem dicsekszik,
és mindig, de mindig csak remél.
A végtelenbe vágyunk, oda, ahová húz a szív,
és ahová jutunk mind, érdemeink szerint,
de addig a lelkünk kemény csatákat vív.
A végtelenbe vágyunk, ahol örökké élhetünk,
hol a tetteink önmagukért beszélnek majd,
és ahol kiderülhet, mi volt a végzetünk.
Amikor szétdurrant a lufi, melyet nagyra fújtak,
akik nagyra fújták, rögvest el is dobták,
és máris kerestek helyette egy újat.
Pedig a lufinak annak idején nagy álmai voltak,
ő akart a legnagyobb és a legszebb lenni,
a percei, napjai, mind erről szóltak.
Azok akik pukkanásig fújták, most reá tapostak,
és lebecsmérlően pillantottak a cafatjaira,
kiderült, érte nem szívből rajongtak.
Amikor szétdurrant a lufi, jó hangosan süvített,
az egykori pökhendisége is sírba szállt vele,
s a környék kutyái közül sokat feldühített.
Akármerre járok, mindenfelé félelmet látok,
rengeteg akadályt, s oly sok hazugságot,
sokaknak ez az élet nem más, átok.
Bizonytalanság uralja a napokat, s az éjeket,
és amíg a vágyak a végtelenben járnak,
megsemmisítik a valódi tényeket.
Az emberek csak élni akarnak, békességben,
ölelni, szeretni, nevetni, s reménykedni,
majd egyesülni az örök fényességben.
Nem vágynak rosszra, az nem kell senkinek,
a jóról álmodnak és egy élhető világról,
s nem elköteleződni a semminek.
Akármerre járok, érzi a szenvedést a lelkem,
érzi a múltat, a jelent és talán a jövőt is,
e világban nehéz nyugalomra lelnem.
A szabadságát vesztett madár nem örül,
bús, szomorkodik, s életuntan csipog,
hiszen erős rácsok veszik körül.
Magába roskadva az emlékei után kutat,
milyen is volt valaha szabadon élni,
és miért nem talál most kiutat.
Annak idején, amikor a magasban szállt,
s az égen a tündöklő Nap felé tartott,
a természettel szinte eggyé is vállt.
Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,
s mielőtt észbe kapott, láncra került,
tudta, ez sok madárral megesett.
Azóta reményre nem talál, csak vegetál,
kap ugyan enni és inni, de csakis rab,
s az összes szép álma messze száll.
A szabadságát vesztett madár nem repül,
és régi önmagának torz mása csupán,
mégis reméli, hogy innen kikerül.
Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,
és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,
ám az ember ez ellen nem tehet.
Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,
s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,
arra vágyik, hogy a lelke szálljon.
Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,
játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,
és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.
Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,
s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,
valamennyi gondját örökre feledve.
Az idő múlását megállítani biza reménytelen,
és ezen az önámítás sem tud változtatni,
minden próbálkozás erre, esélytelen.
Amit egyszer elszalasztottunk, az nem tér vissza,
és csak sokkal később értjük meg mindezt,
ám a szívünk mélyén még él a szikra.
A szikra, amely csupán egy cirógató szellőre vár,
s amint az megérkezik, fellángol a lelkünk,
már nem a régi, de a vágyakkal száll.
A vágyakkal, meg a reménnyel, amik erőt adnak,
erőt ahhoz, hogy újra szépeket álmodjunk,
és bátran integethessünk a Napnak.
Amit egyszer elszalasztottunk, nem éljük át újra,
talán valami hasonlót, ha szerencsénk van,
és azt is már egyfajta álarc mögé bújva.
A sorsát senki nem uralja, hiába is szeretné,
s hiába is vágyja a nyugalmat, a békét,
sokszor az aggódás teszi beteggé.
Hiába álmodik az igazról, a szépről, a jóról,
és hiába vágyik elismerésre, dicséretre,
ha soha nem akar érteni a szóból.
Hiába álmodik oly csodásakat, hiába remél,
s hiába ontja magából az ígéretek sorát,
ha igazából csak magában beszél.
A sorsát senki nem uralja, hiheti, hogy igen,
és ámíthatja is magát azzal, hogy ő más,
végül megtudja, a valóság milyen.
Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,
s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,
mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.
Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,
és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,
végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.
