fájdalom Archívum - 3 / 20 oldal

A megemlékezés fényei

A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,

ilyenkor az emberek önmagukba néznek,

és szeretet árad kicsikben, nagyokban.

Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,

fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,

s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.

Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,

oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,

s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.

A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,

a sírokon virágok, a szemekben könnyek,

s e könnyek megcsillannak a fényben.

Minél tovább él valaki

Minél tovább él valaki, annál többet szenved,

annál jobban elkopik az elméje és a teste,

s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.

Mindazon örömök, amik annak idején voltak,

és amelyek képesek voltak boldogítani,

akkor még a szépről, s a jóról szóltak.

Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,

vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,

míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.

Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,

legyen az ember otthon, esetleg máshol,

a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.

Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,

lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,

és ha szerencsés, a lelke békességre lel.

Akinek szomorú a lelke zenéje

Akinek szomorú a lelke zenéje, az maga is az,

nem értékeli és nem érzékeli a szépet,

mert amit keres, az csupán vigasz.

Ám hiába keresi, ha a szíve nyugtalan marad,

nem képes belátni a hibáit, a tévedéseit,

és mindeközben az idő előre halad.

Hiába jár a szája, ha igazi mondandója nincs,

ha csupán az üres szlogeneket hajtogatja,

és nem érti, az igazság miért nagy kincs.

Akinek szomorú a lelke zenéje, az nem mulat,

bánatosan éli meg az élete minden percét,

és nem találja meg a sötétből a kiutat.

Aki már járt a csúcson

Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,

igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,

és így lettek szebbek a napok, esték.

Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,

és az az út keserűséggel volt kikövezve,

s nem létezett olyasféle, hogy kiút.

Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,

ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,

minden szava fájó, égbe kiáltott szó.

Amíg fájdalmat érzünk

Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,

szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,

és az utolsó percig, mindig remélünk.

Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,

az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,

s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.

Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,

boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,

ám sajnos nem találunk valós kiútra.

A szenvedések tengerén

A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,

milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,

s míg a vihar tart, pusztít, rombol.

A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,

ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,

a számukra sokkalta több az esély.

A szenvedések tengerén még a remény is elhal,

víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,

hisz a félelem minden lelket felfal.

Fájó látni és érezni

Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,

hogyan kopnak el az érzékszerveink,

és hogy válik semmivé a jövő.

Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,

egykoron biztosak voltunk valamiben,

ma már csak úgy feltételezünk.

Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,

valaha lehoztuk volna a csillagokat is,

és most meg nincs, ami ne fájjon.

Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,

és nemsokára a végtelen felé tartunk,

ahogy minden álmunk, s tettünk.

Az idő múlását megállítani

Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,

és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,

ám az ember ez ellen nem tehet.

Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,

s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,

arra vágyik, hogy a lelke szálljon.

Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,

játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,

és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.

Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,

s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,

valamennyi gondját örökre feledve.

Az idő múlását megállítani biza reménytelen,

és ezen az önámítás sem tud változtatni,

minden próbálkozás erre, esélytelen.

Miután elköszönünk e világtól

Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,

megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,

s örömmel csukjuk le a szemünk.

Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,

feláldoztuk az életünk javát, másoknak,

és hittük, ennek sohasem lesz vége.

Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,

ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,

és nem is harcolunk az igazunkért.

Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,

és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,

holott minden ezen múlott, rajtunk.

Mindig van ok a panaszra

Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,

amíg nem az történik, amit szeretnénk,

hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.

Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,

és hiába zárjuk be az elménket örökre,

ha kimaradunk mindenféle jóból.

Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,

és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,

mind ott vagyunk, a sors kezében.

Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,

és mindig is lesz, míg ember az ember,

önmagunkban jogosan kétkedünk.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30