tragédia Archívum - Kiss Gyula versei

Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas

Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, de mennyire,

ugyanúgy fájó elveszíti a reményt, a vágyainkat,

és mindentől eltávolodni, igen messzire.

Fájó megélni az érzéseinket, amikor azok célt nem érnek,

és iszonyúan szomorú, ha a végkifejlet tragikus,

és a képzeletünket megfojtja az enyészet.

Mindenkinek vannak ábrándjai, amik éltetik, míg bírják,

s feltöltik olyan érzelmekkel, mikről nem is tudott,

amíg a valóság percei magukhoz nem hívják.

Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, s igen gyötrő,

akkor is, ha csupán a fantáziánk varázsolta nekünk,

és hogy el tudjuk-e fogadni mindezt, az a döntő.

Kinek ne lennének komoly gondjai

Kinek ne lennének komoly gondjai, fájdalma, s bánata,

szerelmi csalódásai, kudarca önnön vágyai terén,

és ki az, akinek mindez biza nem ártana?

Kinek ne lennének komoly gondjai, tragédiája, végzete,

csalódásai, félelmei, s nehezen beteljesülő álmai,

és mikor érhet vajon véget ez a rémmese?

Aki ébren is alszik

Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,

nem fogja fel a körötte lévő történéseket,

s nem zavarja a nyakába tett járom.

Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,

s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,

számára az igazság soha nem vigasz.

Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,

persze a jelene is csupán tragédiák sora,

és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.

Akartok-e szolgák lenni

Akartok-e szolgák lenni, s nagyurak kapcája,

fejet hajtani az elnyomóknak, a gonosznak,

miközben kifoszt az aljasok bandája?

Akartok-e feláldozni mindent, mi fontos volt,

és ami számotokra az élet értelmét adhatta,

s amiről egykor az egész világ szólt?

Akarjátok-e a családotokat elveszíteni örökre,

hagyni, hogy elvegyék tőletek a reményt is,

s ráhagyni mindent a sötét körökre?

Akarnátok-e, hogy kihaljon a Földről a fény,

s megszűnjön a létezésnek a csirája végleg,

és ne létezzen többé emberi lény?

Szeretnétek-e szeretet, s békesség nélkül élni,

elfeledni mindörökre a csodás nyugalmat,

s azt, amikor nem kellett mindig félni?

Feláldoznátok-e a gyerekeitek jövőjét, álmát,

az ő vágyaikat, esélyüket, ártatlan lelküket,

s rájuk eresztenétek a végzetnek árnyát?

Volna értelme becstelenül, hitványul létezni,

mindenféle jogok és szabadság nélkül,

s belül csak mély ürességet érezni?

Akartok-e szolgák lenni és értéktelen nullák,

akik nem többek rettegő senkiháziaknál,

s kik harc nélkül lesznek majd hullák?

Zajlik a dráma

Zajlik a dráma a világnak színpadán,

a színfalak mögött dőzsölnek az írók,

bábokkal adják elő a tragikus művet,

a háttérben vigadnak az ötlettel bírók.

A bábok hűen követik az utasításokat,

folyamatosan gazdáik kegyét keresik,

sötét illúzióval ámítják a nézők hadát,

ez könnyű, hiszen őket nem szeretik.

A nézőiket soha nem tartották sokra,

ők csupán megtűrt, s lenézett lények,

hamarosan nem is lesz szükség rájuk,

s mindezt egyre bizonyítják a tények.

A nézőik jó része biza nélkülözhető,

létre sem kellett volna jönniük soha,

s ők, a bábok tisztában vannak vele,

e tömegnek nem is maradhat nyoma.

Zajlik a dráma a végzet darabjában,

megosztva mindazokat, akik látják,

a tragédiát írók dúsgazdagok lettek,

s a teljes lét fölötti uralmat vágyják.

Tragikus sorsok

Tragikus sorsok és tönkretett életek,

kiszolgáltatott emberek, s családok,

hazugságokkal álcázott gyilkos terv,

egymást érik az új, s újabb csapások.

Láthatatlan ellenséggel vívott csata,

világháború zajlik, csak más néven,

gazdasági manipulációk tömkelege,

s tömeghisztéria, hogy a nép féljen.

Tragikus sorsok, rettegés és zsarolás,

megtévesztés, s uszítás egymás ellen,

maszkokba zárt lelkek, s gondolatok,

a cél az, senki megszólalni se merjen.

Becstelen, lelketlen, gonosz hatalom,

programozott, agymosó médiák sora,

arcukat adó, s népre ható személyek,

harc nélkül a remény is elszáll tova.

Aki megöregedett

Aki megöregedett, s leélte élete javát,

az örüljön, hogy egyáltalán él,

s ne hallassa a szavát.

Nem számít, miket tett az élete útján,

kiknek segített, miket alkotott,

nem változtat a múltján.

A múltján, amely már ködbe veszett,

s melyet a feledés leple takar,

ellene semmit nem tehet.

Mindegy mennyire imádta a családját,

s ölelte keblére drága unokáit,

segítette a legjobb barátját.

Lényegtelen, hogy milyen ember volt,

mellékes az, mennyit küzdött,

ez a világ nem róla szólt.

Érdektelen, hogy mennyi adót fizetett,

s milyen nehézségekkel harcolt,

vagy miféléket hihetett.

Jelentéktelen lett az átélt érzelmei árja,

a szeretete, a szerelme, az álmai,

s az elhalványodott vágya.

Vágya egy szebb, egy jobb világ iránt,

hol az értelem igen sokat számít,

s hol a szív mutatja az irányt.

Ám mindez nem nyom sokat a latban,

ahogyan a betegség, s a kín sem,

mely elérte igen gyakran.

Látszólag óvják, reá sok időt szánnak,

kap külön idősávot, védelmezik,

közben a halálára vágynak.

Aki megöregedett, értéktelenné vált,

nyűg lett a hatalom szemében,

nem okoz mást, csak kárt.

Feleslegesen pazarolja a világ javait,

maszkba fojtják, majd beoltják,

s nem hallani többé szavait.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30