Saját alkotásaim
A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,
ma már csak az emlékekben léteznek,
s még ők adják az erejét a fénynek.
Manapság a sötétség köde száll alá a világra,
elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,
minden jóságot véglegesen kizárva.
Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,
hazugságokkal nyomja el az igazságot,
s elveszi mindenkinek a nyugalmát.
A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,
s nem teljesítik be az egykori álmokat,
talán végleg lejárt az emberek kora.
Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,
hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,
s bizony ezek nagyon tudnak fájni.
Megelevenedik a múlt, s a történések sora,
újra élhetjük a nekünk kedves napokat,
melyek már nem visznek sehova.
Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,
hol megállt az idő, végleges a nyugalom,
s mindenki a sírokra virágot tehet.
Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,
melegség járja át a test minden sejtjét,
és igen nehéz eltávozni onnan.
Őseink, elődeink emléke örökre fennen ragyog,
tetteik, dicsőségük, s harcaik a szabadságért,
küzdelmük a hazáért, ők igazi csillagok.
Dúlta országunkat a tatár és pusztította a török,
az Árpád-háziak, s a Hunyadiak védelmezték,
sokszor próbáltak ártani hazaáruló körök.
Dobó István, Zrínyi Miklós és sok várkapitány,
hűen, sokszor az utolsó vérükig védték a hont,
mert mindannyian tudták, mi a helyes irány.
A Habsburgok elnyomták, sanyargatták a népet,
fellázadt a magyar, elege lett a szolgaságból,
s Kossuth és Petőfi nem akart ilyen véget.
1848 megmutatta, ha összefog a nemzet egésze,
ha igaz ügyért áll ki nemes és egyszerű ember,
bizony valósággá válhat mindenki reménye.
1956-ban ismét fellángolt a szabadságnak tüze,
fegyvert ragadott öreg, fiatal, nők és férfiak,
s kitört belőlük az elnyomottak dühe.
Őseink, elődeink emléke nem feledhető el soha,
minket pedig, kik gyáván feladjuk magunkat,
eltemet az idő, s belepi sírunkat a moha.
Sebesen peregnek a percek, lassan üt az óra,
s elmúlik mindaz, ami jó és szép volt,
senki ne számítson semmi jóra.
Homályba vész az emlékezet, elszáll a múlt,
elvesznek az egykori csodás emlékek,
melyek sora néha hosszúra nyúlt.
Sebesen peregnek a percek, s a szív dobban,
megelevenednek az egykori történések,
és végül minden örökre elillan.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,
ám a vég előtt számot kell majd adnunk,
s felsejlik bennünk önmagunk múltja.
A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,
voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,
s a sors osztott ki minden szerepet.
Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,
ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,
és sokszor nem alakultak jól a tervek.
Kemény próbák, igazi barátságok, remények,
elhibázott döntések, beteges időszakok,
s olykor harag, máskor szeszélyek.
Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,
csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,
miután leszáll reánk, az örök éj leple.
Túlterhelten az emberek nem gondolkoznak,
energiáikat az ébren maradásra fordítják,
és sok másról nem is gondoskodnak.
Nem figyelnek arra sem, mi köröttük alakul,
hiszen jóhiszeműen elhisznek mindent,
s ragaszkodnak a múlthoz makacsul.
Fel sem fogják, a múltjuk nem térhet vissza,
eltűrnek bármit, bármilyen hazugságot,
s nem nyílik a zsebükben a bicska.
Sokuk képtelen megérteni, innen nincs kiút,
s hiába reménykednek, az életükre törnek,
akkor lesz vége, ha mindőjük kimúlt.
Túlterhelten az emberek sajna fejet hajtanak,
s miközben élő zombiként járják útjukat,
a háttérben a gyilkos tervek zajlanak.
Megy az esti mese, a maci a szépről beszél,
egy gyönyörű vidékről, hol finom a kenyér.
Egy olyan tájról, hol békében élnek a népek,
ahol szeretik egymást és soha nem is félnek.
Arrafelé mindig van étel és mindig van ital,
állandóan ragyog a Nap, ismeretlen a vihar.
Öregek, fiatalok megférnek egymás mellett,
s egyetlen falatért még küzdeni nem kellett.
Megy az esti mese, s a múlt egy a jelennel,
könnyen megküzdhet bárki a lelki sebekkel.
A maci eperre, málnára és szederre vágyik,
a fantáziája mindenkivel jótékonyan játszik.
Elfújja a szél az emlékeket, s a múlt porát,
az ember nem érti, miért is történhet ez,
és a végső pillanatig keresi az okát.
A megfáradt elme oly sok mindent megélt,
megannyi fájdalmat, bánatot és rettegést,
s néha a való, a mesével helyet cserélt.
Akadtak persze örömteli percek és napok,
vidám játék, gondtalan, szabad pihenés,
szerető család, benne kicsik, s nagyok.
Elfújja a szél mindazt, ami valaha lehetett,
s olykor a leghőbb vágyak tovaszállnak,
a lélek nem emlékszik, kit is szeretett.
Tiszta lélekkel állni a nehéz kihívások elé,
becsülettel megküzdeni az igazságért,
és bátran haladni az elmúlás felé.
Ezen merengett a lovag a szakadék szélén,
a kardját szorongatva nézett a mélybe,
és csillogott a fény a pengéje élén.
Felidézte a régi szép múltat, a dicső időket,
a szerető családját, amikor közöttük volt,
s a csata után hozzá vágtató hírvivőket.
A hírvivők elmondták neki, kisfia született,
ezt hallva gyorsan a nyeregbe pattant,
s rögvest, lóhalálában, haza ügetett.
Tiszta lélekkel lépett be a kastélya ajtaján,
átölelte az asszonyát és az újdonsült fiát,
s a szíve úgy dobogott, mint hajdanán.
