Címke: múlt

Túlterhelten

Túlterhelten az emberek nem gondolkoznak,

energiáikat az ébren maradásra fordítják,

és sok másról nem is gondoskodnak.

 

Nem figyelnek arra sem, mi köröttük alakul,

hiszen jóhiszeműen elhisznek mindent,

s ragaszkodnak a múlthoz makacsul.

 

Fel sem fogják, a múltjuk nem térhet vissza,

eltűrnek bármit, bármilyen hazugságot,

s nem nyílik a zsebükben a bicska.

 

Sokuk képtelen megérteni, innen nincs kiút,

s hiába reménykednek, az életükre törnek,

akkor lesz vége, ha mindőjük kimúlt.

 

Túlterhelten az emberek sajna fejet hajtanak,

s miközben élő zombiként járják útjukat,

a háttérben a gyilkos tervek zajlanak.

Megy az esti mese

Megy az esti mese, a maci a szépről beszél,

egy gyönyörű vidékről, hol finom a kenyér.

Egy olyan tájról, hol békében élnek a népek,

ahol szeretik egymást és soha nem is félnek.

 

Arrafelé mindig van étel és mindig van ital,

állandóan ragyog a Nap, ismeretlen a vihar.

Öregek, fiatalok megférnek egymás mellett,

s egyetlen falatért még küzdeni nem kellett.

 

Megy az esti mese, s a múlt egy a jelennel,

könnyen megküzdhet bárki a lelki sebekkel.

A maci eperre, málnára és szederre vágyik,

a fantáziája mindenkivel jótékonyan játszik.

Elfújja a szél

Elfújja a szél az emlékeket, s a múlt porát,

az ember nem érti, miért is történhet ez,

és a végső pillanatig keresi az okát.

 

A megfáradt elme oly sok mindent megélt,

megannyi fájdalmat, bánatot és rettegést,

s néha a való, a mesével helyet cserélt.

 

Akadtak persze örömteli percek és napok,

vidám játék, gondtalan, szabad pihenés,

szerető család, benne kicsik, s nagyok.

 

Elfújja a szél mindazt, ami valaha lehetett,

s olykor a leghőbb vágyak tovaszállnak,

a lélek nem emlékszik, kit is szeretett.

Tiszta lélekkel

Tiszta lélekkel állni a nehéz kihívások elé,

becsülettel megküzdeni az igazságért,

és bátran haladni az elmúlás felé.

 

Ezen merengett a lovag a szakadék szélén,

a kardját szorongatva nézett a mélybe,

és csillogott a fény a pengéje élén.

 

Felidézte a régi szép múltat, a dicső időket,

a szerető családját, amikor közöttük volt,

s a csata után hozzá vágtató hírvivőket.

 

A hírvivők elmondták neki, kisfia született,

ezt hallva gyorsan a nyeregbe pattant,

s rögvest, lóhalálában, haza ügetett.

 

Tiszta lélekkel lépett be a kastélya ajtaján,

átölelte az asszonyát és az újdonsült fiát,

s a szíve úgy dobogott, mint hajdanán.

Egy hazug világban élünk

Egy hazug világban élünk, egy sötét mocsárban,

ahol semmi és soha nem az, aminek látszik,

s a valóság hamar eltűnik a homályban.

 

Hamisított videók, s parancsra szerkesztett hírek,

folyamatos nyomás alatt tartó félelmek sora,

és a rettegéstől szinte lebénított szívek.

 

Kegyetlenség és könyörtelenség uralta emberek,

piciny, apró, síró gyermekek, aggódó szülők,

s egyre csak gyülekező sötét fellegek.

 

Egyre fogyó népesség, s elfogyó temetői helyek,

tervszerűen adagolt mérgező kotyvalékok,

és teljesen elgyötört, megsebzett lelkek.

 

Egy hazug világban élünk, s mind bele is fúlunk,

ha nem vesszük fel a harcot, de nagyon hamar,

elvész a jelenünk, a jövőnk és a múltunk.

A múlt megszépült emlékei

A múlt megszépült emlékei sem jelentenek gyógyírt,

és nem feledtethetik el napjaink kínos keservét,

s nem varázsolhatnak senki számára jó hírt.

 

Nem tehetik semmissé a rengeteg végzetes tragédiát,

s nem támaszthatják fel elvesztett szeretteinket,

és minderre nem is kínálnak újfent stratégiát.

 

Hiába próbálják homályba zárni az egykori reményt,

és feleslegesen pátyolgatják a hamis illúziókat is,

hiszen az idő száguldásában nem adnak esélyt.

 

Nem moshatják le a megsebzett lelkek eleven sebeit,

sem az egykori barátságok és szerelmek porát,

s nem tüntethetik el, egy életút fájó hegeit.

 

A múlt megszépült emlékei csak emlékek maradnak,

gyakorta felidézi őket újra és ismét az emlékezet,

a jelen percei bármilyen irányban is haladnak.

Fogy az idő

Fogy az idő, s végzetesen ketyeg az óra,

a gonosz erőktől nem számíthatunk jóra.

Sőt, egyre borzalmasabb dolgok várnak,

és az egykori remények mind elszállnak.

 

A sötétségben tartott világ lassan ébred,

és amíg a félálom tart, kiontják a véred.

Elvesznek mindent, ami csak számított,

amit az emberfia egész életében áhított.

 

Fogy az idő és innen nem lesz majd kiút,

bármily szépségeket is biztosított a múlt.

Akad azonban még egy kevéske remény,

ha az értelem felviláglik a sötétség egén.

óra, idő, zsebóra-1267420.jpg

Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

 

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

 

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

 

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

 

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

 

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

 

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

Gyertyafények tánca

Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,

kecsesen hajladoznak az esti szellőben,

s mindannyiuk igencsak törékeny.

 

Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,

melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,

s valamennyi múltidézésre hívogat.

 

A temető megtelik az emlékezők hadával,

kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,

s szembesülnek az elmúlás bajával.

 

Sok arcon könnycseppek csillannak újra,

lassan folyamot képeznek lefelé tartva,

s az itt lévőket megérinti a halál búja.

 

Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,

betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,

s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.

Színes őszi falevelek

Színes őszi falevelek pompáznak az úton,

halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,

és közben az ember mereng a múlton.

 

A múlton, amikor még vidám volt az élet,

mikor sokkal több szeretet áradt szerte,

és mikor nem rettegett minden lélek.

 

Felidéződnek az egykori örömteli percek,

az eltávozott családtagok tettei, szólásai,

és a szívek ismét emlékekkel teltek.

 

Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,

a napfény csillog a szemek tengerében,

s lecsordogálnak a pillákon túljutva.

 

Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,

és megcirógatja a friss virágok szirmait,

miközben varjú károg az ágak között.

 

A temetőben emlékek milliói várakoznak,

itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,

s a bokrokban cinegék játszadoznak.

 

Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,

leszállt az este, gyertyafények gyúltak,

aki itt pihen, az szabad, már nem rab.