Saját alkotásaim
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindeni maga felel.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,
igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,
és így lettek szebbek a napok, esték.
Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,
és az az út keserűséggel volt kikövezve,
s nem létezett olyasféle, hogy kiút.
Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,
ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,
minden szava fájó, égbe kiáltott szó.
Okoskodni mindig könnyű, ám küzdeni nem az,
s bár szájalni az élet nehézségeiről egyszerű,
ez a szenvedő számára soha nem vigasz.
Könnyű bírálni azokat, kik nem a jóba születtek,
akiknek nehéz a sorsa, keserű és kíméletlen,
s a sóhajaik nem hallhatóak a füleknek.
Okoskodni mindig könnyű, semmibe nem kerül,
ez így volt és így is lesz az idők végezetéig,
amíg a józan ész nem kerül végre felül.
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
Aki mindenbe beleszól, azt mindenki imádja,
odáig vannak attól, hogy szekírozzák őket,
és ezért küldenék egy másik világba.
Aki mindenbe beleszól, az mérhetetlen kincs,
hiszen ki ne szeretné a letolást hallgatni,
olyan ember bizony a világon nincs.
Aki mindenbe beleszól, annak a lelke keserű,
ám nem önmagát bántja, hanem másokat,
mivel a számára ez öröm, s egyszerű.
Aki mindenbe beleszól, saját terhét sem bírja,
nemhogy a másén tudna szívből segíteni,
és éjszakánként a párnáját telesírja.
Aki mindenbe beleszól, feledhetetlenné válik,
és emlegetni fogják az idő végtelen végéig,
miközben ő már a csillagokkal játszik.
Az igazság súlyát elviselni csak kevesen bírják,
mert ahhoz becsület és nagy lelki erő kell,
akiknek ilyen nincs, magukat elsírják.
Az igazság súlyát elviselni gyakorta lehetetlen,
az emberek zömének ugyan nagy a szája,
ám a valóságban oly sokuk tehetetlen.
Amikor a butaság virágzik, az egész világ örül,
s miközben fürdőzik a Nap éltető fényében,
a virágja szirmait a legyek veszik körül.
Amikor a butaság virágzik, boldogabb az élet,
elfelejtődik valamennyi bánat és keserűség,
amíg e virágot szagolja az összes lélek.
Mindig csak a panasz, egyszer hideg, máskor hőség,
már megint nem esik, a szél fúj már hetek óta,
a terményekből így biztos nem lesz bőség.
Oly kevés a fizetés, meg a nyugdíj, nem úgy az árak,
és az infláció sem akar még elmenni nyaralni,
ígéretekből van bőven, s nőnek a légvárak.
Fáj a fejem, a derekam, mindenem, mondják sokan,
nem megy az alvás és a kedvtelenség igen erős,
az ember siránkozik, az idő gyorsan rohan.
Mindig csak a panasz, ami keserűvé teszi a napokat,
a nehézségek elveszik az életkedvet, a reményt,
a sors nem tisztességesen keveri a lapokat.
Amikor az emberek felébrednek, az álmoknak vége,
vége a kellemes képzelgésnek, a fantáziáknak,
és a pillanat lesújt, térjenek már észre!
Amikor az emberek felébrednek, az ébredés keserű,
a valóság éget, fájdalmas, nagyon elszomorító,
és a csalódás az álmokban, hihetetlen erejű.
