Saját alkotásaim
Az álmok nélküli élet nem túlságosan vidám,
inkább szomorúan fájdalmas és keserű,
a lélek is fennakadhat ama szitán.
Az álmok nélküli élet egyfajta korai temetés,
lehajtott fej és boldogság nélküli napok,
sehol sincs az öröm, kacaj, nevetés.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Reményt adni nagyon nehéz eme világban,
mely keserűséggel és fájdalommal teli,
bezzeg a rettegtetés, na az hibátlan.
Reményt adni nagyon nehéz, de mennyire,
üres szavak sokasága száll a semmibe,
és mindez sajnos nem jó semmire.
Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,
megsemmisült a magyar sereg színe-java,
s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.
A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,
a hadvezérek, a bánok és a király is halott,
s mind homlokára a halál adott csókot.
Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,
számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,
miközben a törökök jókora tüze füstölög.
Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,
maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,
és hogy a királyi vezérkar ilyen buta.
Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,
néhány nap múltán rádöbben, tévedett,
és a felmentő had soha nem érkezik.
Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,
kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,
és egyetlen perc sem marad vértelen.
Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,
akkor a megosztottság miatt véreztek el,
és még ma sem beszélnek egy nyelvet.
Mohács mezején elpusztult az akkori remény,
ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,
különben az élet szörnyű lesz, s kemény.
A szenny lapátolása igen erőteljesen folyik,
éjjel és nappal is dolgoznak a munkások,
ám valahogy a szenny mégsem fogyik.
Az emberek mocsokban állnak undorodva,
és a bepiszkított ruháik erősen bűzlenek,
miközben levegőre vágynak fuldokolva.
Unják nagyon és szenvednek tőle rendesen,
rá kellene jönniük, önmagukért tenni kell,
nem pedig csak várni, s tűrni csendesen.
A szenny lapátolása és a sár dobálása megy,
alaposan megkeserítve a mindennapokat,
az élettől néhány nyugodt perc már kegy.
Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,
legyen az személy, tárgy, vagy eszme,
és mindezekben az örömét leli.
Mindenkinek van saját gondja, meg baja,
vannak saját problémái, küzdelmei,
és fájdalmában néha eláll a szava.
Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,
perzselő vágyai, szerelmei és bánata,
s vannak igen kétkedő kérdései.
Mindenkinek vannak félelmei, reményei,
vannak nehéz percei és olyan dolgok,
amiket soha nem tud megérteni.
Mindenkinek van olyan keserű pillanata,
amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,
az ember néha önmaga áldozata.
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindenki maga felel.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,
igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,
és így lettek szebbek a napok, esték.
Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,
és az az út keserűséggel volt kikövezve,
s nem létezett olyasféle, hogy kiút.
Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,
ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,
minden szava fájó, égbe kiáltott szó.
Okoskodni mindig könnyű, ám küzdeni nem az,
s bár szájalni az élet nehézségeiről egyszerű,
ez a szenvedő számára soha nem vigasz.
Könnyű bírálni azokat, kik nem a jóba születtek,
akiknek nehéz a sorsa, keserű és kíméletlen,
s a sóhajaik nem hallhatóak a füleknek.
Okoskodni mindig könnyű, semmibe nem kerül,
ez így volt és így is lesz az idők végezetéig,
amíg a józan ész nem kerül végre felül.
