hibák Archívum - Kiss Gyula versei

Virágos réteken

Virágos réteken sétál a megfáradt remény,

és azon mereng, az élet mennyire kemény.

Szomorú ettől, elege van, pihenőre vágyik,

a hajdani időkből már semmi nem látszik.

Tudja, az emberek könnyen becsaphatóak,

s a számára a gyengeségeik nyilvánvalóak.

Nem boldog, hisz látja, elesettek, esendők,

soha nem voltak, nem is lesznek egyenlők.

Virágos réteken kullog a remény zavartan,

s nem érti, hogy is lehet ennyire zavarban.

Úgy dönt, most ideje szabadságra vonulni,

míg ez a világ nem képes a hibáiból okulni.

Amikor éretlen csírák

Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,

s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,

fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,

s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.

Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,

mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.

Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,

az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

Mindenki próbálja elkerülni

Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,

igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,

s túlélni a marcangoló vívódásokat.

Próbálja megállni a helyét ebben a világban,

és sikeresen venni az akadályok sorát,

leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.

Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,

és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,

abban is, hogy az útja végéig eljusson.

Az igazságot kimondani

Az igazságot kimondani sokan nem merik,

mert félnek attól, hogy visszaüt reájuk,

és akkor a lelki békéjüket nem lelik.

Legtöbbször félnek szembesülni magukkal,

az egész életükkel és a csalódásaikkal,

a tengernyi gondjukkal, s bajukkal.

Félnek belátni a kudarcaikat és a hibáikat,

tagadják a szerelmeiket is, a vágyaikat,

s pláne letagadják a vesztes vitáikat.

Képesek letagadni a legszebb álmaik sorát,

s tagadják azt, milyen szerencsétlenek,

miközben folyvást várják a csodát.

Az igazságot kimondani soha nem könnyű,

igaz becsületet és gerincességet igényel,

és sokaknak ez a gondolat is szörnyű.

Sokan harc nélkül adják fel

Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,

lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,

és keserűen keresik a vigaszukat.

Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,

s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,

az igaztalannal soha nem vitáznak.

Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,

egyszerűbb megalkudni és engedni,

s inkább örök rettegésben élnek.

Sokan harc nélkül adják fel az életüket,

és lemondanak minden reményről,

így elősegítve a sötét végzetüket.

Álomban tartva a világot

Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,

hisz míg édesden alszik és csak horkol,

nem érzi, mekkorát fog zuhanni.

Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,

ahonnan nem tud visszamászni majd,

s nem nézhet fel a tündöklő égre.

Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,

és mennyire kihasználták őt az altatói,

miközben önmagára nem vigyázott.

Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,

bármit, bármikor és az egész világgal,

és így fog elveszni az élet, ennyi.

A tükör előtt állva

A tükör előtt állva önmagát látja az ember,

a szemeiben tükröződnek a saját hibái,

amelyeket talán be is ismer egyszer.

Látja az idő nyomát, a terhek eredményét,

az elszalasztott pillanatokat, esélyeket,

és visszavágyja egykori szerencséjét.

A tükör előtt állva a valósággal szembesül,

azzal, hogy sajnos nem különb másnál,

s mindezt érzi is a lelkében legbelül.

Az út vége felé

Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,

s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,

miken elmélázik könnyes szemmel.

Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,

a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,

amiket a szívében el tudott rejteni.

Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,

s miközben látni véli a szeretteinek arcát,

fájdalmasan gondol a nehézségeire.

Előbb-utóbb mindenkiből előtör

Előbb-utóbb mindenkiből előtör a valódi, igazi énje,

a természetes önmaga, minden hibájával együtt,

és hiába reméli, hogy más ezt nem veszi észre.

Előbb-utóbb mindenkiből előtör ami a lelkében van,

ami legbelül rejlik, amit a szíve titkolni szeretne,

és ez ellen nincs orvosság, sem semmiféle tan.

Előbb-utóbb mindenkiből előtör a fájdalom, a bánat,

a keserűség, a csalódottság érzése, az izzó harag,

és a reménytelenség, amely véglegessé válhat.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30