Saját alkotásaim
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Miért is kellene a biztonság, miért kellene a jó,
miért lenne szükség stabilitásra és békére,
hát nem jobb a látszat, s a hazug szó?
Kinek is lenne szüksége kedvezményre, minek,
hiszen nem jobb mindenért többet fizetni,
s létezik, hogy az ne tetszene valakinek?
Kinek kellene több nyugdíj, s családtámogatás,
minek az életkor utáni adómentes jövedelem,
nem jobb egy kifizethetetlen szolgáltatás?
Miért is kellene olcsóbb üzemanyag, szebb élet,
mire jó a szeretet, család, kiszámíthatóság,
amikor keservesek is lehetnek az évek?
Mindig van választásunk, de sosem könnyű,
igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,
és ha hibázunk, az valami szörnyű.
Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,
akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,
és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.
Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,
az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,
sokszor annyira fárasztó már az egész.
A szeretet és a gyűlölet harca régóta folyik,
az idők kezdete óta zajlik ez a küzdelem,
amíg az erejük végleg el nem fogyik.
Keményen csapnak össze minden percben,
a napfény megcsillan a kardjuk pengéjén,
ám mégsem állhatnak a sorsnak ellen.
A sors pedig kiszámíthatatlan, bizonytalan,
homály, s remény irányítja a csapásaikat,
aztán ugyanoda jutnak el minduntalan.
Ugyanoda, ahonnan valaha elindultak rég,
abba az időbe, amikor még béke honolt,
s mikor távolabbinak tűnhetett a vég.
A szeretet és a gyűlölet harca egyre mélyül,
kár mellébeszélni, itt az élet fog eldőlni,
s a győztes mindent el fog vinni végül.
Egy asztalnál ülnek, a jövő, meg a sors,
és arról beszélgetnek mit várhatnak,
közben suhan az idő, nagyon gyors.
Pár perc múlva többen is csatlakoznak,
a bizonytalanság, az aggódás, a jelen,
és egyre hevesebben vitatkoznak.
Hamarosan megjön a félelem egymaga,
halványan mosolyogva köszön nekik,
s közben reméli, itt majd lesz szava.
Végül befut a hiszékenység, s a remény,
a kétkedés a fejét lehajtva jön utánuk,
utoljára érkezik a józan ész, szegény.
Mind elmondják, mi a szívüket nyomja,
hogyan éreznek és mikre számítanak,
most van mindüknek bőven gondja.
Bizonytalanok, tanácstalanok és félnek,
úgy érzik, hogy bármi megtörténhet,
ezért a sorstól kockavetést kérnek.
A sors rögvest megteszi, elveti a kockát,
az gurul, gurul, majd az oldalára dől,
s talán felfedi mindannyiuk sorsát.
E pillanatban a sors eltakarja a kezével,
egyiküknek sem volt ideje megnézni,
így csak tippelhetnek, némi eséllyel.
Egy asztalnál ülnek, immáron órák óta,
s bár az eredményt még nem tudják,
biztos sokat fognak beszélni róla.
Az élet ütéseit bizony nem könnyű kiállni,
osztja ám az egyeneseket, a horgokat,
és a ringből nem lehet kiszállni.
Hiába jó a reflex, hiába hajolgat az ember,
a meccs alatt többször is padlóra kerül,
és fél, hogy ott is marad egyszer.
Ám tudja ha nem áll fel, mindennek vége,
vérzik a szemöldöke és számolnak rá,
ideje összeszednie magát végre.
Sejtelme sincs, meddig fogja még kibírni,
és hány menete lehet még neki hátra,
ám igyekszik a tiszteletet kivívni.
Az élet ütéseit kivédeni túlságosan nehéz,
aki ügyesebb, az jobban védi magát,
aki nem, az több pofont is benéz.
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
Sokan nem hiszik el mindazt, amit látnak,
nem bírják elviselni a valóságot magát,
és így mindig csak a csodára várnak.
Sokan nem hiszik el, amit bizonyít az élet,
még akkor sem, ha ezt magukon érzik,
s emiatt folyton keserűségben élnek.
Sokan nem hiszik el, hogy többre képesek,
sírnak, panaszkodnak és nem küzdenek,
halálukig fújják, az esélyeik rémesek.
Sokan nem hiszik el, hogy lehetne szavuk,
és igenis változtathatnának sok dolgon,
ha nem volna az az akadály, maguk.
Aki csak néz, ám mégsem lát a ködön túl,
és csakis a fantáziája bűvöletének hisz,
annak a lelkében bizonytalanság dúl.
Aki csak néz, de felfogni bármit képtelen,
nem fog rájönni sohasem, mi a valóság,
s arra sem, miért ekkora úr a félelem.
