Saját alkotásaim
Az átlagemberek minden pénze elvételre kerül,
ezáltal a jövőjük koromsötétbe fog borulni,
és a veszteségükön az elit jókat derül.
Jókat nevetnek a gyengeségen és a félelmeken,
az emberek riodalmán, a hiszékenységükön,
számukra mindenki senki, lényegtelen.
Az átlagemberek minden pénze zsebekbe kerül,
azok zsebébe, akik a terv szerint dolgoznak,
s akikben a becsület léte fel sem merül.
Mikor ébred végre a fény és tépi le a láncát,
amit már olyan rég reá rakott a sötétség,
mely azóta is járja tébolyult táncát?
Mikor ébred végre a fény, meddig tűr még,
s meddig hagyja, hogy a gonosz eltiporja,
nem kellett volna már visszaütnie rég?
Mikor ébred végre a fény és mégis mire vár,
talán a csodára, hogy a sötétség feladja,
s önként visszaadja azt, ami neki jár?
Hogyan lehet kiirtani egy növényt a saját területéről,
s hogyan lehet elhervasztani, vagy kirothasztani,
és hogy lehet kitépni, a saját területéből?
Úgy, hogy meg kell fosztani a víztől, s ami csak élteti,
le kell permetezni gyilkos és hatékony mérgekkel,
hiszen úgysem tudja önmagát megvédeni.
Le kell kaszálni az ivadékait, az új hajtásait, a sarjait,
rá kell taposni, amikor kezd ismét magához térni,
s ráküldeni a nyomoknak szennyes magvait.
Amennyiben mindez sikertelen lenne, ott van a sarló,
az bizony levágja a növényt egészen a föld színéig,
s nem marad más utána, csupán a kopár tarló.
Hogyan lehet kiirtani egy növényt, s mi lenne a célja,
annyira kellene a területe, mely eddig az övé volt,
és amelyen eddig sem volt más, csak préda?
1848-ban a szabadságért folyt a harc, most az életért,
sajnos újabban az életben maradásunk lett a tét,
és ez nem megvehető, semmi pénzekért.
Aki élni akar, annak küzdeni kell, ha muszáj, halálig,
és nem szabad engedni, megalkudni, s feladni,
bizony el kell menni, a legvégső határig.
1848-ban a szabadságért folyt a harc, ami igen drága,
ha a mai ember nem akar szolga, s kutya lenni,
nem hagyhatja, hogy beletiporják a sárba.
Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, de végleg,
mivel mindabból, amit valóságosnak láttatnak,
semmi és soha nem volt igaz, de tényleg.
Mikor ébred végre az öntudat, s mikor végre az ember,
mikor fog rádöbbenni, hogy bizony eltiporták,
és az egyszerű emberi mivolta, az nem kell?
Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, az látszat,
eltompítja a tudatot, s eltorzítja a valóságot is,
ezáltal mindenki, a sötétség foglyává válhat.
A fű eltiprása különféle módokon egyfolytában folyik,
sima gyomirtás címén, eltaposás cipőtalpak által,
és a kiirtás okainak a sora el nem fogyik.
Valaha, egykoron, gyönyörű zöld fűszálakból állt a rét,
mindenfelé madarak, méhek és bogarak éltek rajta,
és nyugalmas, igen békés, boldog volt a lét.
Manapság vegyszerrel, mérgekkel szennyezik a mezőt,
amely rozsdabarnává válik és véglegesen elpusztul,
amennyiben a fűszálak nem mutatnak erőt.
A levegőből is szórják a gyilkos mérget szinte naponta,
és az leereszkedik a még életben maradott füvekre,
azokra, amelyek még nincsenek eltaposva.
A fű eltiprása nagyon sikeres, de remény mégis marad,
a legjobb, a legszívósabb fűszálak kitartása esetén,
s közös erejük révén, majd új zöld mező fakad.
