elmélkedés Archívum - Kiss Gyula versei

Virágos réteken

Virágos réteken sétál a megfáradt remény,

és azon mereng, az élet mennyire kemény.

Szomorú ettől, elege van, pihenőre vágyik,

a hajdani időkből már semmi nem látszik.

Tudja, az emberek könnyen becsaphatóak,

s a számára a gyengeségeik nyilvánvalóak.

Nem boldog, hisz látja, elesettek, esendők,

soha nem voltak, nem is lesznek egyenlők.

Virágos réteken kullog a remény zavartan,

s nem érti, hogy is lehet ennyire zavarban.

Úgy dönt, most ideje szabadságra vonulni,

míg ez a világ nem képes a hibáiból okulni.

Ébredj magyar

Ébredj magyar, amíg ébredni van időd,

ha nem teszed, örökre odalesz a jövőd!

Hallgass a szívedre, az értelem szavára!

Biztos elmennél idegenekért a halálba?

Elárulnád a hazád, véres júdás pénzért,

euróért, dollárért és egy hitvány célért?

Elárulnád a népedet, saját gyermeked,

csak hogy megtartsd eddigi helyzeted?

Ha nem tudsz érvelni, inkább hallgass,

de másokat a butaságoddal ne zargass!

Ha nem tudod felfogni, mi is a valóság,

megperzsel az igazság, meg az adósság.

Van értelme hőbörögni, meg lázadozni,

pénzzel a zsebben csodára vágyakozni?

Miféle dolog megvetni önmagad népét,

és előidézni saját hazád szomorú végét?

Milyen hitvány az, aki tombol, s őrjöng,

és csekély értelmi szintjén csak hőzöng?

Aki beleköt bárkibe, az üres feje szerint,

odaüt az ártatlannak újra, meg megint?

Ébredj magyar, döntsd el, akarsz-e élni,

vagy inkább magad megadva csak félni!

Akarod-e népednek, családodnak javát,

vagy elhiszed a hazug hitványak szavát?

Megérteni a megérthetetlent

Megérteni a megérthetetlent soha nem lehet,

az emberi elme egyszerűen képtelen rá,

és nem is tudja, mi az, amit tehet.

Megérteni a megérthetetlent kínzóan gyötrő,

a tudat hiába is reménykedik a csodában,

az eszmélés fájó lesz, mindent elsöprő.

Születésnapomra (evokáció)

Hatvannégy éves lettem Én,

itt a világnak közepén.

Ejnye-bejnye!

Ajándékot kapok magamtól,

s ez eltávolít a bajomtól,

minden szinten.

Fél évszázad sosem semmi,

ezalatt sokat kell tenni.

Bizony-bizony!

Lehettem volna én akármi,

soha nem szerettem várni,

senkire és semmire.

Mégsem lettem. Sajnos hiába,

kiáltom fájdalmam a világba.

Egye-fene!

Szakadatlan küzdelem az élet,

szenved benne épp elég lélek.

Fájdalom, szánalom.

Az igazságnak nyoma sincsen,

becsületem minden kincsem.

Az a nyerő erő!

Sokan nem értenek a szóból,

ám kérik a részüket a jóból.

Semmit nekik!

Aki a mások fájdalmának örül,

előbb nézzen otthon körül.

Silány-hitvány!

Én az egész népet tanítanám,

drága nemzetem és hazám.

Hív a tiszta szív!

Az ember ifjúkorában

Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,

félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,

ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.

Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,

sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,

pedig ők minden szavát áhítattal lesik.

Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,

ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,

hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.

Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,

immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,

s nem csupán a szex a leghőbb vágya.

Másként szemlél mindent, s másként gondol,

másként reagálja le az élete összes percét,

ha pedig veszít, csakis némán tombol.

Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,

érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,

vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.

Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,

illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,

amíg el nem jön érte is az alkonyat.

Milyen lehet

Milyen lehet gyűlölt, népek árulójaként élni,

és figyelmen kívül hagyni az igazságot,

ugyanakkor belül rettegni, s félni?

Milyen lehet bérencként megélni a napokat,

megvásároltként végrehajtani a rosszat,

és halálba küldeni kicsiket, nagyokat?

Hogyan tud nyugodtan aludni az, ki hitvány,

ki eladta a szívét és eladta a sötét lelkét,

s aki csak egy tömeggyilkos szimplán?

Milyen lehet szembesülni a rideg valósággal,

s hogy tud tükörbe nézni egy jellemtelen,

vastag bőrrel a képén és csalódással?

Mennyit bír ki egy lélek

Mennyit bír ki egy lélek, amíg küzd e világon,

mennyiféle terhet, gondot kell elviselnie,

s mi mindent muszáj, hogy kiálljon?

Mennyit bír ki egy szív, amely valóban szeret,

mely zord időkben is a szeretteiért dobog,

s fáj neki, ha értük többet nem tehet?

Mennyit képes elviselni az elme nyomás alatt,

mennyi keserűséget, bánatot, csalódást,

s csoda-e, ha egyben maradt ezalatt?

Mennyit bír ki egy lélek, amíg a végtelenbe ér,

az utazása közben számot vethet a sorssal,

vagy még azalatt is csak retteg és fél?

Igen fájdalmas megélni

Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,

semmink nem működik úgy, mint régen,

és sok mindent másként gondolunk.

Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,

sokszor a levegővétel sem megy könnyen,

s a lelkünk immár önmagával pöröl.

Az elménk sem csillog már, mint annak idején,

a feledékenység egyre többször köszön be,

s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.

Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,

s az egykori fényünk lassan elhalványul,

miközben felerősödnek a hibáink.

Sok mindent sosem tudunk meg

Sok mindent sosem tudunk meg az életünk útján,

sokszor nem ismerjük meg az igazi valóságot,

és hiába merengünk önmagunk múltján.

Nem tudjuk meg, hogy miért is születtünk egykor,

vagy ki is volt életünk szerelme, úgy igazából,

s a lelkünk nagyon szomorúvá válik ekkor.

Nem tudjuk meg azt sem, miket mondtak rólunk,

s vajon kik szerethettek minket önmagunkért,

milyen lehetett volna az életünk, a módunk.

Nem tudjuk meg, hogy a sorsunk merrefelé vezet,

mennyi időnk van még, mielőtt elköszönünk,

és arra, amink van, ki is vethetett szemet.

Nem tudjuk meg, nélkülünk milyen is lesz a világ,

fogunk-e hiányozni belőle egy napon, s kinek,

lesz-e majd a sírunkon csokor, vagy virág.

Sok mindent sosem tudunk meg, amíg csak élünk,

oly sok titok marad titok a számunkra örökre,

a végtelen idő furcsa játékot játszik vélünk.

Miféle gonosz világban is élünk

Miféle gonosz világban is élünk, miféle mocsokban,

ahol az igazság bűn és az értelem a végét járja,

a becsület pedig szétzúzva, s romokban?

Milyen világ az, amelyikben a szeretet nem számít,

amelyikben csakis az érdekek élik a világukat,

és melyikben a sötétség ereje elcsábít?

Mennyire torz az a valóság, mely kizárólag látszat,

a szemfényvesztés mindennapos, a hit is hamis,

s amelyben a szellő érintése is fájhat?

Hogyan lehet a kegyetlenség ennyire erős, gyilkos,

az ármány miként manipulálhat ily könnyedén,

s miért lehet a közérdek, annyira titkos?

Miért ilyen könnyű uralni az embereket, a népeket,

befolyásolni a gondolatokat, az érzelmek sorát,

s elferdíteni mindent, főleg a tényeket?

Miféle gonosz világban is élünk, micsoda torz álom,

és miféle fintora a létnek mindaz, ami történik,

kinek a számára lenne ez, egy vágyálom?

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31