Saját alkotásaim
Csupán egy rövid szösszenet az egész létünk,
akad benne egy kevés öröm, sok félelem,
s végül nem derül ki, mennyit értünk.
Megannyi titkot és érzelmet viszünk az útra,
miközben a végtelen felé suhan a lelkünk,
s meglehet, ezeket nem élnénk át újra.
Csupán egy rövid szösszenet, mi nekünk jár,
és sokszor meglepetésszerűen távozunk,
kár tagadni is, ez bizony nagyon fáj.
A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.
A varázslatos kertet a ragyogó napfény éltette,
a szellő cirógatta a virágokat és a termést,
e csodás helyet a szeretet hívta életre.
Fák és bokrok szegélyezték, zöldelltek a rétek,
a közepén egy hűs vizű patak csordogált,
ember nem látott még ilyen szépet.
Eme kert a völgyben pihent, hegyektől ölelve,
pazar vidék volt, biztonságos és nyugodt,
nem reagált a távolról hallható zörejre.
A zörej egyre erősödött, elsötétedett a kék ég,
a szélvihar erőteljesen tombolt, dühöngött,
és hamarosan szétverte a kertet a jég.
A varázslatos kertet csupán az emlékezet őrzi,
az egykori csodája már a végtelenbe szállt,
és ott az örökkévaló örökre megőrzi.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
Amikor csökken a teljesítmény, a vágyak,
megkopik az elme és elillan az erő is,
az álmok a végtelenbe szállnak.
Mikor az ember rádöbben, hogy veszített,
s az, amit eddig jónak hitt, téveszme,
nem tudja, erőt miből meríthet.
Amikor csökken a teljesítmény, s a tudás,
sőt, még az önismeret is kudarcot vall,
fájdalmas lesz a beismerés, bukás.
Felfogni a felfoghatatlant senki nem képes,
hiába is szeretné megérteni a végtelent,
az ember elméje behatárolt, véges.
Felfogni a felfoghatatlant soha nem sikerül,
lehet próbálkozni, igyekezni és tanulni,
mindez sajnos kevés, végül kiderül.
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,
nem szépít meg semmit, nem hazudik,
s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.
Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,
nem szán meg, nem könnyezik értünk,
nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.
Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,
nem csókol arcon, nem játszik velünk,
azonban ő zárja le majd a szemünket.
Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,
erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,
a végtelenben nem harsog a szavunk.
Az idő vándora megfogta a kis batyuját,
s végiggondolta miket pakoljon bele,
mielőtt bezárná a kis háza kapuját.
Pakolni való pedig szép számban akadt,
szerelmek, érzések, vágyak és álmok,
a szíve a bánatba majd beleszakadt.
Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,
ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,
s muszáj mennie egy házzal odább.
Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,
a szeretet emlékét, a béke pillanatait,
nem pedig szemetet és gisz-gazt.
Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,
mégis eltette a fiatalság vidámságát,
és az egészség perceit is az útra.
Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,
a becsületet, tisztességet, az értelmet,
s nem utolsósorban az igaz erényt.
Az idő vándora bekötötte a batyu száját,
elmerengett, milyen csodás volt régen,
körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.
