fájdalmak Archívum - Kiss Gyula versei

Mikor már csak

Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,

s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,

átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.

Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,

és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,

rájövünk, mindez túl jól nem végződik.

Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,

mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,

az esélyeinken merengünk, a végsőkön.

Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,

és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,

az egykori énünk egyre jobban hiányzik.

Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,

s már a szeretet is megkopik irányunkban,

éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.

Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,

nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,

a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.

Sokan nem mernek szembenézni

Sokan nem mernek szembenézni önmagukkal,

és nem merik felvállalni önnön hibáikat,

nem bírnak el gondjaikkal, bajaikkal.

Sokan nem mernek szembenézni a valósággal,

az érzéseikkel, fájdalmaikkal, bánatukkal,

és a jelenlegi világ okozta csalódással.

Sokan küzdenek kínokkal

Sokan küzdenek kínokkal, meg fájdalmakkal,

meg nem értéssel, lenézéssel, bánattal,

és szembesülnek sértő rágalmakkal.

Sokan küzdenek csalódással és lelki sebekkel,

titkos vágyakkal, meg nem élt álmokkal,

s teszik mindezt könnyes szemekkel.

Sokan küzdenek kiábrándultsággal, haraggal,

nélkülözéssel, lemondással és tagadással,

a becsületet nem megvehető arannyal.

Sokan küzdenek békétlenséggel, s vívódással,

reménytelen szerelemmel, kiszolgáltatva,

s a kapcsolatukban állandó civódással.

Sokan küzdenek kínokkal, sebzett reménnyel,

szeretetnélküliséggel, csendes magánnyal,

és eme világon egyre kevesebb eséllyel.

A hideg hó alatt ott lapul

A hideg hó alatt ott lapul az új élet csírája,

és várja a tavaszt, a szebb időkre pihen,

még nincs koszorú a remény sírjára.

A hideg hó alatt ott lapul jóság, a szeretet,

ott alszanak a vágyak és a szép álmok is,

s ott pihenik ki a fájdalmas sebeket.

Egy szép őszi napon

Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,

már jó ideje baktat az erdő fái között,

és e helyen magát nagyon jól érzi.

Miközben halad, felsejlenek az emlékei,

amióta egyedül van, sokkal többször,

rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.

Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,

és a szíve mélyéről a felszínre törnek,

mialatt ő nyögi az életnek a terhét.

Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,

mindaz a szépség, amire vágyakozott,

és nem képes mindezeket felejteni.

Ahogyan az egykori szebb napokat sem,

s az unokái vidám, pajkos kacagását,

értük volt sokszor fáradtan is fenn.

Annak idején fürge volt, sportolt sokat,

szeretet a kertjében tevékenykedni,

mára azonban elment az a fogat.

Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,

a lelke fiatal maradt és küzd tovább,

reméli, egyszer valódi békére lel.

Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,

és bearanyozza majd az utolsó perceit,

de addig is ki fog jönni ide megint.

Miért is ragaszkodunk annyira

Miért is ragaszkodunk annyira, eme csodás életünkhöz,

mely számtalan gondot és fájdalmat okoz nekünk,

s egyre csak közelebb visz a végzetünkhöz?

Hogyan vagyunk képesek elfogadni az elnyomás terhét,

a kizsákmányoltságot, a semmibe vételt, a lenézést,

s miért hajtjuk végre, a sötétség gaz tervét?

Miképpen tudhatnak egymás ellen fordítani bennünket,

könnyedén megosztani, akaratunktól megfosztani,

s véglegesen uralni a testünket, lelkünket?

A szeretteink védelme nem a legfontosabb a számunkra,

az ő érdekük, a biztonságuk, egészségük megóvása,

szeretnénk kéretlen terheket a vállunkra?

Miért is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy vezessenek,

mások mondják meg, mit is tehetünk, s érezhetünk,

vágynánk, hogy egy tömegsírba temessenek?

Mindenkinek a maga kis világa a fontos

Mindenkinek a maga kis világa a fontos, s a maga álma,

a maga tervei, elképzelései, a saját szerettei,

a saját érzelmei és önmaga izzó vágya.

Mindenkinek a maga kis világa a fontos és a maga élete,

önnön fájdalmai, szenvedései, kínzó bánata,

ám legvégül mindenkit utolér a végzete.

Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas

Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, de mennyire,

ugyanúgy fájó elveszíti a reményt, a vágyainkat,

és mindentől eltávolodni, igen messzire.

Fájó megélni az érzéseinket, amikor azok célt nem érnek,

és iszonyúan szomorú, ha a végkifejlet tragikus,

és a képzeletünket megfojtja az enyészet.

Mindenkinek vannak ábrándjai, amik éltetik, míg bírják,

s feltöltik olyan érzelmekkel, mikről nem is tudott,

amíg a valóság percei magukhoz nem hívják.

Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, s igen gyötrő,

akkor is, ha csupán a fantáziánk varázsolta nekünk,

és hogy el tudjuk-e fogadni mindezt, az a döntő.

Aki élni akar

Aki élni akar, az semmiképpen, soha ne legyen beteg,

mivel a régi, Hippokratészi eskü, immár a múlté,

és jó fizetségért lecsukódnak az orvosi szemek.

Sokuk befogja a fülét is, hogy ne hallja betegei szavát,

hiszen nem is érdekli az állapotuk, s a fájó kínjaik,

egyedül egyet tart szem előtt, csak a saját javát.

Nem érdekelt a gyógyításban, mert nem azért fizetik,

lényegtelenek az idősek, a gyengék és az elesettek,

ám jó, segítő szándékukat, oly hazugul elhitetik.

A kiírt gyógyszerek utáni jutalék, na az bizony számít,

meg a számtalan betegség, beteggel való elhitetése,

és a fehér köpeny látványa önmagában elkábít.

Újabban erősen megkopott, az egykor csodás hivatás,

elpárolgott a tisztelet és a bizalom az irányukban,

s a tevékenységük után, túlontúl sok a ríkatás.

Aki élni akar, az küzdjön önmaga, az utolsó percekig,

és igyekezzen talpon is maradni, amíg csak lehet,

s ne aszerint, ahogy a halálát mások tervezik.

Kinek ne fájna

Kinek ne fájna valami ebben a világban,

és kinek nem telt még be az a pohár,

miközben megküzd a vitákban?

Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,

akire nem mosolygott rá a szerencse,

s nem kapott még hideget-meleget?

Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,

amely képes lenne kiirtani a világot,

és fenntartja a hazug bűvöletet?

Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,

és nem alázták meg, nem nyomták el,

míg odafönt tartottak a tivornyák?

Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,

van, aki ne érezné, hogy kihasználják,

és közben elpárolognak a javai?

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31