Saját alkotásaim
A Húsvét szelleme hamarosan tovasuhan,
egykettőre szertefoszlik a csodás álom,
és visszatér a rémség, huzamosan.
Visszavonul a szeretet, lepihen a békesség,
a megértés is búcsút int mindenkinek,
és immár a jóság sem lesz ékesség.
A Húsvét szelleme megcirógatja a lelkeket,
és biztatja őket, ne adják fel a reményt,
igyekezzenek leküzdeni a terheket.
Sokan vágynak szeretetre, valamiféle jóra,
ölelésre, emberségre, élhetőbb életre,
és néhanap, néhány kedves szóra.
Vágynak a boldogságra, meghitt percekre,
a lelkük cirógatására és megértésre,
alkalmanként egy biztos rejtekre.
Vágynak a felszabadultságra, a bizalomra,
a felhőtlenség érzésére, a nevetésre,
és nem vágynak tiltásra, tilalomra.
Sokan vágynak szeretetre, emberi békére,
elismerésre, tisztességes bánásmódra,
és igaz válaszra, minden kérdésre.
A végtelenbe vágyunk, oda, ahová húz a szív,
és ahová jutunk mind, érdemeink szerint,
de addig a lelkünk kemény csatákat vív.
A végtelenbe vágyunk, ahol örökké élhetünk,
hol a tetteink önmagukért beszélnek majd,
és ahol kiderülhet, mi volt a végzetünk.
Sokszor arról álmodunk, amit el nem érünk,
amire annyira vágyakozunk, ám hiába,
és ami elkísér minket, amíg élünk.
Sokszor arról álmodunk, amit a lelkünk rejt,
ami bearanyozhatná minden percünket,
akkor is, ha az utunk már lefelé lejt.
Sokszor arról álmodunk, mi a szívünkben él,
ami elhozhatná a fényt és a boldogságot,
s amit nem fújhatna el a reggeli szél.
Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,
szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,
és az utolsó percig, mindig remélünk.
Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,
az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,
s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.
Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,
boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,
ám sajnos nem találunk valós kiútra.
Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után,
és hogyan fognak majd emlékezni reánk,
csak egy széljegyzet leszünk csupán?
Vagy egy olyan ember, aki tiszteletet érdemel,
aki mindig becsületesen élt, tette a dolgát,
és aki senki előtt, soha nem térdepelt?
Vagy olyan, aki hazug, önző, öntelt, becstelen,
kinek egyetlen szavában sem volt igazság,
és aki csalt, lopott, amúgy rendesen?
Olyan, akit a szeretet vezérelt, s a tiszta jóság,
a megértés, a segítőszándék, az emberség,
és aki támasz volt, nem emberi jószág?
Netán olyan, akinek kizárólag önmaga számít,
aki azt harsogja, hogy mekkora egy sztár,
és ugyanakkor minden szava sántít?
Vajon milyen nyomot hagyunk eme világban,
említésre méltót, vagy leginkább rosszat,
tán e világ nem fuldoklik a hibákban?
Amit egyszer elszalasztottunk, az nem tér vissza,
és csak sokkal később értjük meg mindezt,
ám a szívünk mélyén még él a szikra.
A szikra, amely csupán egy cirógató szellőre vár,
s amint az megérkezik, fellángol a lelkünk,
már nem a régi, de a vágyakkal száll.
A vágyakkal, meg a reménnyel, amik erőt adnak,
erőt ahhoz, hogy újra szépeket álmodjunk,
és bátran integethessünk a Napnak.
Amit egyszer elszalasztottunk, nem éljük át újra,
talán valami hasonlót, ha szerencsénk van,
és azt is már egyfajta álarc mögé bújva.
Oly sokan várnak reményre, szeretetre, jóra,
igaz ölelésre, megértésre, boldogságra,
és néhány őszinte, kedves szóra.
Oly sokan várnak jobb életre, valami szépre,
arra, hogy a lelkük pihenhessen kicsit,
és örömmel nézhessenek az égre.
Oly sokan várnak bármire, ami segít rajtuk,
ami el tudja hitetni velük, különlegesek,
s amitől varázslatos lesz a napjuk.
Az élet túl rövid annak, akit nagyon sok jó ér,
kinek valamennyi napja igazán élvezetes,
és az élettől még több szépet remél.
Akinek nincsenek gondjai, problémái, terhei,
pénze viszont akad bőven, mint a tenger,
és nem érdeklik az emberek lelkei.
Ugyanakkor, akiknek csak szenvedés az élete,
mindennapjuk, s összes percük szomorú,
sokkalta hamarabb jön el a végzete.
Ők csupán kihasználtak, dolgoznak halálukig,
a jólétet csakis hírből ismerik, vagy úgyse,
s a szerencsecsillaguk hamar alábukik.
Nos, nekik ez az élet túlontúl hosszú, s nehéz,
kínok és gyötrelmek határtalan sokasága,
sőt, számukra a levegővétel is merész.
Az élet túl rövid annak, aki mindenre vágyik,
akinek nincs olyan, hogy valamiből elég,
és aki folyvást mások életével játszik.
Milyen jó is volna egy békés, szép világban élni,
egy olyanban, amelyben állandó a szeretet,
és amelyikben nem kellene soha félni!
Melyben a tisztesség és a becsület természetes,
az emberek összetartanak jóban-rosszban,
s amelyben a boldogság nem feltételes!
Mely világban egészséges mindenki, kicsi, nagy,
a nap minden perce vidámsággal telítődött,
s efelől kétséget az élet soha nem hagy!
Egy olyanban, amelyben nem a pénz a hatalom,
az álmok és a vágyak mindig beteljesülnek,
s mindenki dönthet magáról szabadon!
Milyen jó is volna mindezeket egyszer megélni,
átérezni, hogy fontosak vagyunk másoknak,
s idősebb korunkban minderről mesélni!
