Saját alkotásaim
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,
már jó ideje baktat az erdő fái között,
és e helyen magát nagyon jól érzi.
Miközben halad, felsejlenek az emlékei,
amióta egyedül van, sokkal többször,
rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.
Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,
és a szíve mélyéről a felszínre törnek,
mialatt ő nyögi az életnek a terhét.
Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,
mindaz a szépség, amire vágyakozott,
és nem képes mindezeket felejteni.
Ahogyan az egykori szebb napokat sem,
s az unokái vidám, pajkos kacagását,
értük volt sokszor fáradtan is fenn.
Annak idején fürge volt, sportolt sokat,
szeretet a kertjében tevékenykedni,
mára azonban elment az a fogat.
Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,
a lelke fiatal maradt és küzd tovább,
reméli, egyszer valódi békére lel.
Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,
és bearanyozza majd az utolsó perceit,
de addig is ki fog jönni ide megint.
Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,
hogyan kopnak el az érzékszerveink,
és hogy válik semmivé a jövő.
Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,
egykoron biztosak voltunk valamiben,
ma már csak úgy feltételezünk.
Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,
valaha lehoztuk volna a csillagokat is,
és most meg nincs, ami ne fájjon.
Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,
és nemsokára a végtelen felé tartunk,
ahogy minden álmunk, s tettünk.
Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,
és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,
ám az ember ez ellen nem tehet.
Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,
s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,
arra vágyik, hogy a lelke szálljon.
Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,
játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,
és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.
Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,
s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,
valamennyi gondját örökre feledve.
Az idő múlását megállítani biza reménytelen,
és ezen az önámítás sem tud változtatni,
minden próbálkozás erre, esélytelen.
Az öregedés terhe erősen nyomja a vállat,
és könnyedén elveszi az életkedvet is,
a lélek pedig csak mankóval járhat.
Az öregedés terhe a szívet bánatossá teszi,
az ember nehezen fogadja el mindezt,
s főleg azt, ha valaki ezt szóvá teszi.
Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
