állatok Archívum - Kiss Gyula versei

Nem kell Afrikába menni

Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,

elegendő eme látványhoz az ablakot kitárni.

Égető napfény, kiszáradt fű és haldokló fák,

az ember bármerre néz, csakis ilyeneket lát.

Szomjazó föld, madarak, s mindenféle állat,

mindegyikük igen gyorsan áldozattá válhat.

Hamis felhők, s rendszeresen szórt mérgek,

hamarosan a tetemeken mulatnak a férgek.

Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,

elég csupán az egykori szép vidéket bejárni.

Igaz, még nincsenek oroszlánok és zsiráfok,

de van szenvedés, félelem, hervadó virágok.

Nehéz optimistának lenni

Nehéz optimistának lenni a mai világban,

melyben a gyűlölet igen gyorsan terjed,

és felbukkan a legapróbb vitákban.

Melyben elpusztítják mindazt, mi emberi,

megkeserítik a létet minden formában,

és így sok ember a helyét nem leli.

Melyben kihal a jóság, szenved az értelem,

manipulálnak, egymás ellen fordítanak,

s meglehet, a vége nem lesz vértelen.

Nehéz optimistának lenni remény nélkül,

s látni a szenvedő állatokat, növényeket,

mi sem menekülhetünk meg végül.

Keserű könnyek

Keserű könnyek áztatják a kiszáradt földet,

igen szomorú emberek könnyei ezek,

akik siratják az egykori zöldet.

A növény és állatvilágot, az élettel teli tájat,

a csicsergő madarakat, a fürge őzeket,

a sűrű bokrokat, dús lombú fákat.

Keserű könnyek válnak semmivé a porban,

és tűnnek el ott viharos gyorsasággal,

ahogy minden jó is eltűnik sorban.

Az izzadtság tengerében

Az izzadtság tengerében fürdenek az emberek,

szenvednek a kínzó hőség pusztító erejétől,

és van gondjuk, problémájuk rengeteg.

Ugyanúgy szenved a természet, s maga az élet,

pusztulnak a növények, ahogy az állatok is,

a manipulált forróság elhozza a véget.

Az izzadtság tengerében elhal a jelen és a jövő,

a remény is fulladozik magára nem találva,

sokan most jönnek rá, a sors cselszövő.

Az elefánt tetemén marakodnak

Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,

az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,

a legnagyobb is áldozattá válhatott.

Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,

néha odakapnak óvatosan és rettegve,

a nagyobbak megölték már sokukat.

Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,

nagyon izgatottak, lesik a történéseket,

s mind reméli, ami marad, az az övé.

Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,

s morognak egymásra izzó gyűlölettel,

sokszor egymást tépik dühökben.

Az állatok igyekeznek megvédeni

Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,

a fészküket, a kotorékukat és a területüket,

emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.

Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,

etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,

kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.

Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,

küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,

akik gyáván várják a létezésük végét.

Az emberi faj után

Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,

a hosszú kizsigerelése megszűnik,

és újfent teret nyerhet a zöld.

Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,

miután nem lesz, aki eltiporja azt,

és reménytelin folytatja a sort.

A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,

a legapróbb repedésben is fű sarjad,

és ismét burjánzik a növényi lét.

Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,

nem kell már csapdáktól tartaniuk,

s vadászok sem veszik őket észre.

Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,

kialakul az egyensúly eme bolygón,

és különleges csoda lesz belőle.

Az emberi faj után eljő a békesség kora,

kialakul egy szebb világ lehetősége,

s a régit belepi majd az idő pora.

Nem veszik észre az állatok

Nem veszik észre az állatok, hogy csapdába kerültek,

és lépre csalták mindőjüket a sok édes csalétekkel,

miközben ők, az evés gyönyörébe merültek.

Nem tűnik fel nekik, hogy a területüket bekerítették,

és körös-körül kerítések, rácsok vannak telepítve,

s a legtöbbjüket pedig már rég leterítették.

Nem veszik észre az állatok, hogy a végüket akarják,

és az eddigi életüknek mindörökre vége fog lenni,

s többé nem tudják majd, mi is a szabadság.

Beragyogta a Nap az őszi eget

Beragyogta a Nap az őszi eget, enyhe szellő fújdogált,

a bárányfelhők mind szabadnapot kaptak mára,

és az erdő fái között hűs patak csordogált.

Eme patakhoz sok állat járt inni, reggel, délben, este,

mindegyikőjük igen óvatosan közeledett, figyelt,

s ivás közben a menekülési lehetőséget leste.

Beragyogta a Nap az őszi eget, fent madarak szálltak,

hangjuk messze hallatszott, miközben vonultak,

s odafentről egy békés és nyugodt tájat láttak.

Felharsant a kakasszó

Felharsant a kakasszó, a Nap mosolyogva ébredt,

kitörölte a szeméből a csodás éjjeli álmokat,

s útjára indult, amelyen el sosem tévedt.

Közben összegyűltek az udvaron a háztáji állatok,

mind a tyúkok, kacsák, libák, disznók, birkák,

a kecskék, a tehenek, köszöntve az új napot.

Hamarosan érkezett a reggelijük, az illatos széna,

a kukorica, a búza, a saláta, a tápláló moslék,

a lucerna, a friss fű, s újdonságnak a cékla.

Miután jóllaktak, a gazdájuk vidáman nézte őket,

elégedett volt a jószágaival, szépen fejlődtek,

és az elmúlt hónapban igen sokat nőttek.

Felharsant a kakasszó, mint minden áldott reggel,

a kakas büszkén hirdette a szemétdomb tetején,

amíg ő itt van, addig nem fog kelleni vekker.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30