Saját alkotásaim
Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,
az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,
a legnagyobb is áldozattá válhatott.
Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,
néha odakapnak óvatosan és rettegve,
a nagyobbak megölték már sokukat.
Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,
nagyon izgatottak, lesik a történéseket,
s mind reméli, ami marad, az az övé.
Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,
s morognak egymásra izzó gyűlölettel,
sokszor egymást tépik dühökben.
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,
a hosszú kizsigerelése megszűnik,
és újfent teret nyerhet a zöld.
Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,
miután nem lesz, aki eltiporja azt,
és reménytelin folytatja a sort.
A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,
a legapróbb repedésben is fű sarjad,
és ismét burjánzik a növényi lét.
Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,
nem kell már csapdáktól tartaniuk,
s vadászok sem veszik őket észre.
Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,
kialakul az egyensúly eme bolygón,
és különleges csoda lesz belőle.
Az emberi faj után eljő a békesség kora,
kialakul egy szebb világ lehetősége,
s a régit belepi majd az idő pora.
Nem veszik észre az állatok, hogy csapdába kerültek,
és lépre csalták mindőjüket a sok édes csalétekkel,
miközben ők, az evés gyönyörébe merültek.
Nem tűnik fel nekik, hogy a területüket bekerítették,
és körös-körül kerítések, rácsok vannak telepítve,
s a legtöbbjüket pedig már rég leterítették.
Nem veszik észre az állatok, hogy a végüket akarják,
és az eddigi életüknek mindörökre vége fog lenni,
s többé nem tudják majd, mi is a szabadság.
Beragyogta a Nap az őszi eget, enyhe szellő fújdogált,
a bárányfelhők mind szabadnapot kaptak mára,
és az erdő fái között hűs patak csordogált.
Eme patakhoz sok állat járt inni, reggel, délben, este,
mindegyikőjük igen óvatosan közeledett, figyelt,
s ivás közben a menekülési lehetőséget leste.
Beragyogta a Nap az őszi eget, fent madarak szálltak,
hangjuk messze hallatszott, miközben vonultak,
s odafentről egy békés és nyugodt tájat láttak.
Felharsant a kakasszó, a Nap mosolyogva ébredt,
kitörölte a szeméből a csodás éjjeli álmokat,
s útjára indult, amelyen el sosem tévedt.
Közben összegyűltek az udvaron a háztáji állatok,
mind a tyúkok, kacsák, libák, disznók, birkák,
a kecskék, a tehenek, köszöntve az új napot.
Hamarosan érkezett a reggelijük, az illatos széna,
a kukorica, a búza, a saláta, a tápláló moslék,
a lucerna, a friss fű, s újdonságnak a cékla.
Miután jóllaktak, a gazdájuk vidáman nézte őket,
elégedett volt a jószágaival, szépen fejlődtek,
és az elmúlt hónapban igen sokat nőttek.
Felharsant a kakasszó, mint minden áldott reggel,
a kakas büszkén hirdette a szemétdomb tetején,
amíg ő itt van, addig nem fog kelleni vekker.
A Nap aranyló sugarai végigcirógatják a tájat,
a hegyeket, a völgyeket, a csobogó patakot,
a mezőt, a bokrokat és a susogó fákat.
Megcsiklandozzák a kék égen játszó felhőket,
a legelésző őzeket, szarvasokat, nyulakat,
a szaladgálókat és fű között fekvőket.
A Nap aranyló sugarai kicsit elfáradtak mára,
még gyönyörködnek a színes falevelekben,
mielőtt bealkonyul és jön az esti pára.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, ha kell, a halálig,
a területük és az utódaik védelmében harcolnak,
s elmennek szükség szerint, a végső határig.
Sokszor meghalnak eme küzdelmeik során, ez a végzetük,
mégsem adják fel, kitartanak, amíg erővel bírják,
s erről szól minden napjuk, minden éjjelük.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, bezzeg az ember,
azt nem érdekli a saját utódja sem, csak fejet hajt,
és csodálkozik, hogy megbocsátást nem lel.
Az állatvilág trónján egy majom ül és terpeszkedik,
flegmán, s pökhendin, lenézve a többi lényt,
egyfolytában ricsítozik, szervezkedik.
Az oroszlán, s a tigris, az árnyékban pihenve figyel,
hagyják ugrálni, majomkodni, a szemük rajta,
tudják, övéké az igazi hatalom, a siker.
A többi állat el van foglalva az életben maradással,
azzal, hogy tudjon élelmet találni, meg vizet,
s ezért küzdenek, számtalan akadállyal.
Nem jut el hozzájuk a majomparádé híre sohasem,
s még egy kis szél sem fúj feléjük a magasból,
így nem sejthetik, mi is folyik odafenn.
Az állatvilág trónján egy majom ül, büszkén feszít,
el van telve önnön nagyságától és sikerétől,
s biztos benne, hogy soha nem veszít.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne a galaxisban,
nem olyan lepusztult, kizsákmányolt és kizsigerelt,
ahogyan sajnos a világunkban, napjainkban.
Tiszták lennének a patakok, a folyók, a tavak és a tengerek,
az óceánok számtalan halfajnak adnának otthont,
s nem lenne beszennyezve a mező, a rengeteg.
Nem pusztítanának a kegyetlen, véres háborúk mindenhol,
nem létezne a kapzsiság, a totális uralomra vágyás,
s nem lenne mérgezés, elnyomás mindenkor.
A gyűlölet, a harag, az irigység, a rosszindulat, nem létezne,
nem gyötörnék az érzelmek az igaz emberek lelkét,
s az a rengeteg szív, soha, hiába, nem vérezne.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne, s csoda szép,
az állat és növényvilág nyugodtan élhetné az életét,
a Nap beragyogná a rétet és kék lenne az ég.
