Saját alkotásaim
Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.
Sokan vágynak szeretetre, valamiféle jóra,
ölelésre, emberségre, élhetőbb életre,
és néhanap, néhány kedves szóra.
Vágynak a boldogságra, meghitt percekre,
a lelkük cirógatására és megértésre,
alkalmanként egy biztos rejtekre.
Vágynak a felszabadultságra, a bizalomra,
a felhőtlenség érzésére, a nevetésre,
és nem vágynak tiltásra, tilalomra.
Sokan vágynak szeretetre, emberi békére,
elismerésre, tisztességes bánásmódra,
és igaz válaszra, minden kérdésre.
Nem létezik olyan, akinek nincsen gondja,
akinek nincsenek fájdalmai, terhei,
s aki minden érzését kimondja.
Akinek minden szép, aki mindig elégedett,
aki nem látja a rosszat és a gondokat,
s aki néha nem keménykedett.
Aki szerint minden úgy van jól, ahogy van,
aki nem szeretne jobbat, vagy szebbet,
és kinek az ismeretlen egy új tan.
Akit nem fűt a bizonyítás kényszere, vágya,
akit soha nem kerülgetett a félelem,
s akinek nincs gyönyörű álma.
Aki nem szeretne szeretve lenni és imádni,
akit ne ragadnának el a titkolt érzései,
s aki bármikor képes lenne vitázni.
Akit kizárólag a józan esze vezetne mindig,
akinek nem lennének borúsabb napjai,
és aki eljutna a legfelsőbb szintig.
Nem létezik olyan, ki még nem bánkódott,
kit nem érintett meg a valóság szele,
s ki még soha meg nem bántódott.
Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.
Minél tovább él valaki, annál többet szenved,
annál jobban elkopik az elméje és a teste,
s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.
Mindazon örömök, amik annak idején voltak,
és amelyek képesek voltak boldogítani,
akkor még a szépről, s a jóról szóltak.
Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,
vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,
míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.
Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,
legyen az ember otthon, esetleg máshol,
a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.
Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,
lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,
és ha szerencsés, a lelke békességre lel.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
van közöttük színpompás és van sötét,
mind ott nőttek, a tetteink fényén.
Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,
van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,
s olyan is, amelyik mindig megható.
Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,
olyan is, amelyiket megtépázott az idő,
s van, amely elérte a legszebb címet.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,
s velünk köszönnek el létünk végén.
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,
ahogyan soha nem lesz megértés sem,
s a félelem pusztába kiáltott szó.
Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,
és hogy a tisztesség természetes legyen,
a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.
Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,
a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,
a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.
Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,
és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,
a pénz hatalma mindent legyőz.
Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,
a lélek és a szív még sokszor csalódhat,
s egyszer minden hiba visszaköszön.
Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,
és nem lesz mindenki számára igazság,
e világnak biztos pusztulás a vége.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
