Saját alkotásaim
Ötszáz éve e napon vérbe fúlt a nemzet,
a széthúzás bizony ilyen véget nemzett.
Mohács mezején maradt az ország java,
és igen fájó, égető sebet szerzett a haza.
Ötszáz éve e napon, 1526. 08. hó 29-én,
magyar hon népétől elbúcsúzott a fény.
Az akkori vereség homálya máig kitart,
és nem hagyja csitulni a lélekölő vihart.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
Az álmok nélküli élet nem túlságosan vidám,
inkább szomorúan fájdalmas és keserű,
a lélek is fennakadhat ama szitán.
Az álmok nélküli élet egyfajta korai temetés,
lehajtott fej és boldogság nélküli napok,
sehol sincs az öröm, kacaj, nevetés.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,
s velük tart megannyi esély és álom is,
így suhannak a semmibe széjjel.
Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,
hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,
és ők már nem térnek vissza, soha.
Az egészség drága kincs, sajnos egyre kevesebbeké,
a legtöbben túladnak rajta, amikor még ragyog,
és sokuk nem is félti, mielőtt elveszítené.
Az egészség drága kincs, mint egy csillogó gyémánt,
és mindenki akkor döbben rá a valódi értékére,
amikor vitrinben látja az utolsó példányt.
A hiszékenység sosem vezet jóra, rossz útra terel,
be tudja csapni az elmét bárhol és bármikor,
ám a kudarcokért az ember önmaga felel.
A hiszékenység sosem vezet jóra és sírba is tehet,
általa elvész a bizalom, elveszhetnek a javak,
s mindaz ami szép volt, semmivé lehet.
Minden veszteség nagyon tud fájni, lesújt, megkeserít,
kiöli az életkedvet, mélabússá és olyan üressé tesz,
egy sérült lelket pedig, könnyedén megbetegít.
Minden veszteség nagyon tud fájni, de milyen nagyon,
megtöri a legerősebb, s legfelkészültebb embert is,
meglehet, idő múltával, ez változhat egy napon.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
