Saját alkotásaim
Egy jellemtelen emberből nem lesz jellemes,
hiába hiszi magáról, hogy csodás, szellemes.
Az alma is szép kívülről, pedig a kukac rágja,
s a hörcsög is bájos, míg nem habzik a szája.
Egy jellemtelen embertől jót várni nem kell,
hisz a szíve is gonosz, s a lelke békét nem lel.
Számára az öröm a mások fájdalma, bánata,
és ha megtehetné, mindenkinek csak ártana.
A féreg arra ébredt egy varázslatos napon,
hogy szeretne ő lenni a legcsodásabb,
erre vágyott, úgy igazán, nagyon.
Az álmaiban színes lepkeként repült tova,
miközben a szárnyain ragyogott a Nap,
úgy érezte, neki mindenhez van joga.
Hitte, az ura lehet mindennek, a világnak,
érte forog a Föld és érte fénylik a Hold,
s ő az álma a sok gyönyörű virágnak.
A féreg arra ébredt, hogy csakis egy féreg,
nem képes más lenni, erre született,
s a közelébe sem juthat a fénynek.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,
elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,
és adózzanak neki újra, újfent, megint.
Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,
engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,
és akkor a kegyét talán még el is nyerik.
Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,
ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,
ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,
mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,
és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.
Aki elvégzi a piszkos munkát, gazdagon tér haza,
nem érdekli sem az igazság, sem a becsület,
s neki nem jelent semmit az a szó, haza.
Az árulásáért megkapja mindazt, amit más nem,
s miközben ő maga az elismerésben fürdik,
másoknak egyvalami jár, a kisírt szem.
Aki elvégzi a piszkos munkát, öntelt, de nagyon,
gőgössége az egekig ér, magát istennek hiszi,
ám megfizet majd mindenért egy napon.
Mosolyog a hóhér, miközben a bárdot élezi,
s mikor lesújt vele, az üres lelke is kacag,
önmagát már-már istennek képzeli.
Nem sajnál senkit, megvet minden embert,
gyűlöli az igazságot és az országa népét,
s vérszemmel kezdi az összes reggelt.
Mosolyog a hóhér, gúnyos arccal néz körbe,
élvezi az átmeneti hatalmát mások fölött,
végül ő is odakerül ahová való, a földbe.
Mindenkinek az a jó, amit önmaga csinál,
s eközben hiszi, neki a dicséretből is kijár.
Mindenkinek az a jó, amit önmaga szeret,
az nem foglalkoztatja, másokért mit tehet.
Mindenkinek az a jó, amit önmaga képzel,
még ha a világot fel sem tudja fogni ésszel.
A vastag bőr az arcon hasznos, ha fúj a szél,
ha tüzesen süt a Nap és ha túl kemény a tél.
Hasznos, hiszen mindig lepereg róla az eső,
ahogyan bármi más is, ez bizony tudvalevő.
A gőgösség és a barátai találkoztak egy napon,
beültek egy jól ismert kocsmába iszogatni,
s hitték, mindenki értük rajong nagyon.
Ott volt az ego, a nárcizmus és a pökhendiség,
a kivagyiság, a fölényesség, meg a lekezelés,
mind hitte magáról, hogy igazi egyéniség.
Hamarosan hozzájuk csapódott az elmezavar,
a dühkitörés, s a haverja, a pszichopata is,
akinek a számára ez az élet igen fanyar.
Miközben jól érezték magukat jókat nevettek,
és vígan hahotáztak a mások szenvedésén,
hisz ők szívből még soha nem szerettek.
A gőgösség és a barátai a bezárásig mulattak,
mindőjük igyekezett túltenni a többieken,
amíg totális kábulatba nem zuhantak.
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,
s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,
fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,
s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.
Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,
mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.
Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,
az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.
