Saját alkotásaim
Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,
s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,
fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,
s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.
Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,
mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.
Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,
az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.
Aki pökhendi, öntelt, hazug ember szavát hiszi,
az önmaga és a családja jövőjét is kockára teszi.
Akinek nem kell a biztonság és nem kell a béke,
akkor kezd eszmélni, mikor mindezeknek vége.
Mikor a nagy szájhoz nem társul értelem,
akkor az eredmény nem mindig vértelen.
Mikor a hőbörgés leplezi a tudatlanságot,
nehéz a sötétségbe elhozni a világosságot.
A duzzogó záptojás felébredt az egyik reggel,
és mosolygott, mivel oly szépet álmodott,
mire bágyatagon ébresztette a vekker.
Azt álmodta, hogy ő lesz a megváltó, a csoda,
és a tojások népét ő vezetheti el a fazékig,
s így marad a történelemben nyoma.
A fazékig, amelyben a tojások mások lesznek,
keményre főnek és engedelmessé válnak,
s ilyetén alkotja meg a kívánt csendet.
A csendet, melyben csak jó maga hangja szól,
és nem kérdezgeti egyetlen más tojás sem,
hiszen kizárólag így érezheti magát jól.
Elképzelte, ahogy a fényben fürdőzik az égen,
és hozzá képest a Nap egy aprócska segéd,
de a Hold sem más, csekélység az éjben.
A duzzogó záptojás tagadta, hogy volna bűne,
ám amikor végül szétpukkadt és szétfolyt,
sokáig hátramaradt az iszonyatos bűze.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,
és milyen volt mielőtt gőgössé vált,
már nem él az igazi valóságban.
Mikor feledi, ő sem több, mint ember,
feledi, amikor nehéz időket élt meg,
s könnyes szemmel ébredt reggel.
Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,
s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,
úgy véli, az isten szerepe a dolga.
Amikor valaki elfeledi, honnan indult,
és többre tartja magát, mint kellene,
azt látja, a baráti köre megritkult.
Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,
a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,
s miatta lesz országa a legvirágzóbb.
Mindennap a tükörben bámulta magát,
nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,
s meg sem hallotta a többiek szavát.
Nem érdekelte a többi patkány siralma,
és a panaszuk sem hatotta meg soha,
egyedül önmagában volt bizalma.
Mulatozott, hazudozott és játszadozott,
mindent tagadott, mit előtte mondott,
s a népéért bizony nem fáradozott.
Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,
elvárta, hogy mindig higgyenek neki,
és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.
Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,
ehhez talált magához méltó társakat,
és senki nem menekülhetett előle.
Dölyfössége túl ment minden határon,
a pökhendisége túlragyogta a Napot,
s elképzelte, kifog majd a halálon.
Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,
saját telhetetlensége okozta végzetét,
és így a koronáig el már nem jutott.
Az öntelt patkány kudarca így végleges,
az egykori imádói táncolnak a sírján,
számára a hitványsága lett végzetes.
Vonyít a sakál hangosan, szavanna szerte,
fájlalja, hogy nem ő az állatok királya,
s eme címet el még nem nyerte.
Merészen hiszi, hogy az bizony kijár neki,
sokat szaladgál az oroszlán nyomában,
és amit csak lehet, attól elcseni.
Igyekszik magát igazán bátornak mutatni,
ám amikor az oroszlán elkezd üvölteni,
rögvest szalad fedezék után kutatni.
Vonyít a sakál, a bőrét mentve iszkol tova,
a mai estén sem fogja teleenni magát,
s kezdi belátni, nem lesz király soha.
A pökhendi hörcsög hitte, hogy övé a mező,
s gőgösen tekintett minden más lényre,
beképzelte, mindig ő lesz a nyerő.
A pofazacskója állandóan tele volt búzával,
no meg kukoricával és más magvakkal,
nem is foglalkozott a társai bújával.
Neki csak önmaga számított, hisz ő a király,
a réteknek királya, a termőföldek ura,
s nem zavarhatta semmiféle viszály.
Az arroganciája hatalmas volt, felért az égig,
önteltsége által még félelmet sem érzett,
s eme tulajdonságait megőrizte végig.
Az elbizakodottsága már nem ismert határt,
nem csak éjjel, fényes nappal is kint járt,
és ezzel kivívta maga ellen a halált.
Egy szép őszi napon meglátta egy sasmadár,
amint alant, a fűszálak között álldogált,
s eztán már nem várt reá a fagyhalál.
A pökhendi hörcsög rövid élete így ért véget,
felfuvalkodottsága vele tűnt a semmibe,
s nem hatotta meg a hörcsög népet.
Butaságfalván nagy a vigalom, megy a buli,
senkit nem érdekel a tudás, a valóság,
itt az előrejutáshoz nem kell suli.
Bőven elég ha nagy a száj, s ha üres a lélek,
ha a feltörekvő nem kérdez és nem lát,
s ha önként megy elébe a végnek.
Errefelé a gondolkodás egy nem létező szó,
mindennapos az őrjöngés, a tivornya,
és e falva lakóinak ez tökéletes, jó.
Butaságfalván nagy a vigalom, víg az ének,
folyik az ital, ropják a táncot egész este,
s nem fogják fel, homályban élnek.
