Saját alkotásaim
Mi szép van az öregedésben, az elkopásban,
az elménk leépülésében, s a ráncainkban,
meg a világosság utáni esthomályban?
Mi szép van ifjúkorunk árnyait látni csupán,
és vágyakozni az immáron elérhetetlenre,
epekedve az egykori fittségünk után?
Mi szép van ebben a keserűségben, a létben,
a félelemben, a bánatban és a rettegésben,
s a folyamatos harcban, a sötétségben?
Mi szép van önmagunkban és a lelkünkben,
a petyhüdté válásunkban, a kínjainkban,
s a sok száraz kóróban a kertünkben?
Amikor több már a fájdalom, mint kellene,
s jóval több a szenvedés, mint az öröm,
megmutatkozik az ember jelleme.
Amikor több már a homály, több a feledés,
s az ember egykori fénye a sötétbe vész,
gyorsan elhalkul a kacaj, nevetés.
Amikor több már a hazugság, mint az igaz,
és sokkal több a gyűlölet a szeretetnél,
oly keveseknek adatik meg a vigasz.
Amikor több már a sérelem minden jónál,
és a lelket beborítja a sebeinek tömege,
egy simogatás többet érhet a szónál.
Amikor több már az utálat, mint az imádat,
és több a kegyetlenség is a békességnél,
ideje lenne végre beismerni a hibákat.
Megnyugodhat-e a lélek a titkok hálójában,
és beismeri-e önmagának az igazságot,
azt, hogy mit is érez valójában?
Megnyugodhat-e a lélek, ha sok kudarc éri,
ha túl sokszor veszít, s igen bizonytalan,
és gyakorta még önmagát sem érti?
Megnyugodhat-e a lélek, ha távol a remény,
ha már semmiben nem képes megbízni,
miközben rádöbben, az élet kemény?
Miféle isten az, aki a népét cserben hagyja,
aki tétlenül nézi a népének szenvedését,
és aki az egész életet jól arcul csapja?
Aki hagyja, hogy a gonosz uralja le az időt,
és borítsa sötétségbe ezt az egész világot,
befeketítve az elkövetkezendő jövőt?
Aki elnézi, hogy nincs szükség a szegényre,
sem a józanságra, sem a becsületességre,
s aki esélyt sem fog adni a reményre?
Aki elárulja mindazt, ami egykor szép volt,
és aki által valaha csodás volt eme világ,
mikor még a jóról, tisztességről szólt?
Miféle isten az, aki a sötét végzetet imádja,
és aki még önmagát is gyengének tartja,
miközben a létet is a pokolba kívánja?
Melyik a jobb, a keserű élet, vagy a gyors halál,
a mindennapi szenvedés, a békés végzet,
a lélek otthonra melyikben talál?
Melyik a jobb, a tiszta szeretet, vagy a gyűlölet,
a jóság és a becsület, netán a rossz szándék,
s az embereket elvakító ártó bűvölet?
Melyik a jobb, az igazság, vagy a sok hazugság,
az őszinteség, a tisztaság, vagy a gonoszság,
az emberség, netalán az elvakultság?
Melyik a jobb, a mézi máziság, vagy a sötétség,
a kitartás, a küzdeni tudás, az önfeladás,
a cirógatás, vagy esetleg a keménység?
Melyik a jobb, a tétlen várakozás, vagy a tettek,
az élhető élet, a biztonság, vagy az árulás,
a régi szép idők mára vajh hová lettek?
Önnön korlátait mindenkinek ismernie kellene,
megismernie önmaga lényét, a lelke titkait,
és feltárni, milyen is az igazi jelleme.
Milyen valójában, miféle ember és miféle barát,
milyen családtag, képes-e segíteni a bajban,
és meri-e az igazságért hallatni a szavát.
Önnön korlátait csakúgy senki nem törölheti el,
valaha így született, eme korlátaival egyben,
s békességre csak ezek elfogadása után lel.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
Miért hagyják az emberek, hogy elnyomják őket,
eltiporják a szabadságukat, az igazi énjüket,
és semmibe vegyenek férfiakat, nőket?
Miért hagyják, hogy átmossák az agyukat végleg,
és játszanak a gyermekeik lelkével, életével,
meghagyva a szülői jogaikat névleg?
Miért hagyják az emberek, hogy eltiportassanak,
semmibe vétessenek és jól megaláztassanak,
s az önálló létüktől megfosztassanak?
Mit ér az ember élete, ha nem lehet szabad,
ha árnyak uralják a léte minden percét,
s ha ebbe a fájó szíve beleszakad?
Ha nem teheti azt, amire az elejétől vágyik,
és nem is kaphatja meg, amiről álmodik,
felfogja-e, a sors vele csak játszik?
Mit ér az ember élete valódi szeretet nélkül,
és mások gondolataival a fáradt fejében,
megéri ebbe belepusztulnia végül?
Miért is kellene a biztonság, miért kellene a jó,
miért lenne szükség stabilitásra és békére,
hát nem jobb a látszat, s a hazug szó?
Kinek is lenne szüksége kedvezményre, minek,
hiszen nem jobb mindenért többet fizetni,
s létezik, hogy az ne tetszene valakinek?
Kinek kellene több nyugdíj, s családtámogatás,
minek az életkor utáni adómentes jövedelem,
nem jobb egy kifizethetetlen szolgáltatás?
Miért is kellene olcsóbb üzemanyag, szebb élet,
mire jó a szeretet, család, kiszámíthatóság,
amikor keservesek is lehetnek az évek?
