Saját alkotásaim
Keserű könnyek áztatják a kiszáradt földet,
igen szomorú emberek könnyei ezek,
akik siratják az egykori zöldet.
A növény és állatvilágot, az élettel teli tájat,
a csicsergő madarakat, a fürge őzeket,
a sűrű bokrokat, dús lombú fákat.
Keserű könnyek válnak semmivé a porban,
és tűnnek el ott viharos gyorsasággal,
ahogy minden jó is eltűnik sorban.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
A szájával mindenre képes valamennyi ember,
tud ígérgetni, javasolni, bírálni, hazudozni,
de megsértődik, ha senkinek nem kell.
A szájával le tudja hozni a csillagokat az égről,
tud szerelmet vallani, hősként szerepelni,
és ehhez fel sem kell állnia a székből.
A szájával becsmérel, dicsőít, hízeleg, elismer,
mételyez, kételyez és mindig mást hibáztat,
oly kevesen tartanak ki egyenes gerinccel.
A szájával elvárja azt, amire önmaga képtelen,
ugyanakkor úgy véli, hogy neki minden jár,
ám néha a kudarcát beismerni kénytelen.
A szájával mindenre képes valamennyi ember,
s bármire is, ha azt nem neki kell kiharcolni,
végül sokszor vívódik kisírt szemekkel.
Tündérország veszte gyorsan közeleg a sok butaság miatt,
az emberi hiszékenység és a félelem a táptalaja ennek,
s a sötétség erői, egyáltalán nem izgulnak emiatt.
Persze, hogy nem, hiszen pont ők okozzák ezt a zűrzavart,
ők rombolták szét az egykori Meseország régi világát is,
és hoztak a békesség nyugalmába vihart, s zivatart.
Elpusztítanak mindent, ami valaha jó volt, szép és szabad,
ami valaha is örömöt okozott, vidámságot, boldogságot,
s el akarják törölni az ég kékjét, a kellemes nyarat.
Tündérország veszte gyorsan közeleg, s a tündérek sírnak,
fejüket lehajtva szomorkodnak, amiért oly tehetetlenek,
és amiért a földi gonosszal, egyelőre nem bírnak.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
Kényszerhelyzetben nehéz élni és nehéz dönteni,
az ember lelke ki van szolgáltatva folyvást,
s gyakran hullanak sokak könnyei.
Kényszerhelyzetben nehéz élni, tenni a dolgokat,
megfosztva a boldogságtól és a reménytől,
oly könnyű tönkretenni a sorsokat.
Mindenkinél van rosszabb, jobb, gondokkal teli,
aki ugyanúgy szenved valamitől, mint bárki,
s aki a helyét ezen a világon nem is leli.
Kinek a fájdalma nagyobb, semmint azt elbírná,
minden perce kínokkal, szenvedéssel telített,
s lesüti a szemeit, mielőtt magát elsírná.
Aki tisztán látja mindazt, ami körülötte történik,
s fel nem foghatja, sokan miért nézik tétlenül,
a sok borzalmat, ami e világban örvénylik.
Mindenkinél van rosszabb, csúnyább, betegebb,
ám ama törekvésnél, a gonosz elpusztításánál,
sohasem lehet olyan cél, ami nemesebb.
Meddig hagyja magát feszíteni a húr, a gitáron,
hiszen nyújtották és pengették már ép eleget,
s nem szenvedett már sokat a világon?
Annyi, de annyi keserves dalt játszattak el vele,
a rengeteg fájdalmas és lehangoló zenéjétől,
minden lélek szomorúsággal lett tele.
Meddig hagyja, meddig tűri még a sok kínzást,
ahelyett, hogy ellenállna és elpattanna végre,
ezzel megszüntetve a további sírást?
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
és egy ilyen hazug, gonosz világban,
bárkinek a szavában hinni, bízni.
Reménytelen már a remény maradéka is,
és sajnos szomorúan szánalmas senki,
aki lustaságból, s butaságból hisz.
Aki arra sem képes, hogy önmagát védje,
ki nem néz utána a dolgok sűrűjének,
s kinek csupán a dacosság a tétje.
Dacol akkor is, mikor tudja, hogy veszít,
tudja, hogy nincs igaza, nem is lesz,
s gyenge lelke sértődötten feszít.
Feláldozza a családját, a gyermekei létét,
s felvállalja a kísérleti nyúl szerepét,
a tükörben imádja önmaga képét.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
mivel esélytelen az értelem ébredése,
s bizony sokan, sokat fognak sírni.
