Saját alkotásaim
Amikor csökken a teljesítmény, a vágyak,
megkopik az elme és elillan az erő is,
az álmok a végtelenbe szállnak.
Mikor az ember rádöbben, hogy veszített,
s az, amit eddig jónak hitt, téveszme,
nem tudja, erőt miből meríthet.
Amikor csökken a teljesítmény, s a tudás,
sőt, még az önismeret is kudarcot vall,
fájdalmas lesz a beismerés, bukás.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
A tévedést beismerni nem könnyű sohasem,
igen erős akarat és bátorság is kell hozzá,
ez a lélekben is nyomot hagy, odabent.
A tévedést beismerni sokaknak nem sikerül,
nem is akarják megtenni, mert az kudarc,
s hogy ki milyen jellem, végül kiderül.
Amikor az elme önmagába néz, biz megdöbben,
olyat lát, amit el sem tudott képzelni eddig,
s ezt nem tudja feldolgozni egykönnyen.
Meglátja mindazt a jót, s főleg rosszat, amit tett,
amiket elhallgatott, magába zárt oly régóta,
és meglátja azt, hogy eközben mivé is lett.
Tisztulni kezd előtte a kép, becsapták rendesen,
elámították, eltompították, ostobává tették,
és szégyenében sokat szenved csendesen.
Amikor az elme önmagába néz, nem túl boldog,
ekkor döbben rá, mennyire sokat hibázott,
és főleg miatta alakulhattak így a dolgok.
A tükör előtt állva önmagát látja az ember,
a szemeiben tükröződnek a saját hibái,
amelyeket talán be is ismer egyszer.
Látja az idő nyomát, a terhek eredményét,
az elszalasztott pillanatokat, esélyeket,
és visszavágyja egykori szerencséjét.
A tükör előtt állva a valósággal szembesül,
azzal, hogy sajnos nem különb másnál,
s mindezt érzi is a lelkében legbelül.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
A szomorú valóság az, amit senki nem szeret hallani,
mivel az igen kellemetlen lehet az ember számára,
s így önnön sebezhetőséget is be kellene vallani.
A szomorú valóság az, hogy a látszat bizony csalóka,
sok minden sokkal nehezebb, mint ahogy tűnik,
és az álmok talán soha nem válnak majd valóra.
A szomorú valóság az, hogy kínos beismerni bármit,
hiszen az égetően meg tudja kínozni bárki lelkét,
s kiderülhet, hogy a sors mily keményen játszik.
A szomorú valóság az, hogy menekülésre nincs esély,
és nem bújhat senki a föld alá, amíg még lélegzik,
s mindenkire talán önnönmaga az igazi veszély.
Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,
s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,
elnyomva az igaz véleményeket.
Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,
hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,
s önmagára biza nem vigyázott.
Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,
a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,
s elismerni a gonoszok uralmát.
Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,
és a hiszékenység miatti pusztulással,
az izzó, fájdalmas veszteséggel.
Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,
anélkül soha nem létezhet önbecsülés,
értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.
Mikor már késő, sokszor akkor éled a szív,
akkor döbben rá, hogy mennyire szeret,
és önmagával kegyetlen csatát vív.
Nehezen ismeri be, de tudja, hogy hibázott,
érzi a tévedését és a bizonytalanságot,
s rájön, eddig feleslegesen vitázott.
Figyelmen kívül hagyta a valódi érzéseket,
elhessegette a varázslatot és a vágyait,
s csupán félve tett fel kérdéseket.
Bizonytalanul mozdult meg, amikor kellett,
s nem hitte el, hogy neki is sikerülhet,
ám sajna a félénkségéből ez tellett.
Mikor más késő, s mikor látszólag elbukott,
és úgy tűnik a számára nincs bocsánat,
rájön, a másik szívéig végül eljutott.
Az élet színpadán gyakori a hiba,
a megcsalás, a féltékenység, s vita.
Az irigység, a hazug ígéretek sora,
melyek nem lesznek teljesítve soha.
A félreértés, a megjátszott érzelem,
melyeket fel nem foghat az értelem.
A hamis bájolgás, az igaz tagadása,
a becsületnek itt nem lesz maradása.
Képmutató pillanatok, önös érdekek,
melyek még önmagunkat is sértenek.
Számtalan hibáját tagadja az ember,
s csodálja, hogy nyugalmat nem lel.
Az érzelmek tengerén vihar tombol,
fájón kínoz, gyötör, pusztít, rombol.
Ha nem ismerjük be önnön hibánkat,
nem zárhatjuk le békében vitánkat.
