Saját alkotásaim
Amikor sötét viharfelhők takarják el a Napot,
és az eddigi nyugodt tájat a jég ostromolja,
a természet fájdalmasan kiált egy nagyot.
Amikor sötét viharfelhők tombolnak az égen,
eltakarva a Holdat, s a csillagokat az éjben,
semmi nem tündököl immár a fényben.
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Viharos szelek szárnyán száguld tova a baj,
és a gonddal egyesülve jókat mulatnak,
az utukat rombolás kíséri, meg jaj.
Viharos szelek szárnyán kavarog a remény,
menekül, mivel nem sok esélye maradt,
belátta végre, az élet nehéz, s kemény.
Viharos szelek szárnyán menekül el a jólét,
tudja, hogy mennie kell, az ő ideje lejárt,
s ettől kezdve a gonoszé lesz a szószék.
Viharfelhők gyülekeznek az égen,
még csend honol a kietlen tájon,
legtöbben meglapulnak az éjben,
félnek, nehogy a vihar szele fájjon.
Becsukják a szemüket, ám hiába,
nem menekülhetnek a valóság elől,
rettegve kiabálhatnak a sötét világba,
süket fülekre találnak mindenfelől.
Nem akarják látni mi is vár rájuk,
azt hiszik ők kivételek, ők mások,
bíznak benne, hogy teljesül a vágyuk,
holott nem egyebek, csupán bábok.
Végül lesújt a villám, feltámad a szél,
felnyílnak újból a lehunyt szemek,
végre az önámítók hada új életre kél,
s megteszik a vihar ellen amit lehet.
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
A nyár elköszönt. Fogta a kis batyuját és pá,
már indult is mosolyogva és integetve,
tudva, hogy máshol is várnak rá.
Hátranézve látta, ahogy megérkezett az ősz,
aki morcos arccal mérte végig a vidéket,
és sugárzott róla, mennyire bősz.
Amíg a nyár csupa szép dolgot vitt magával,
jó időt, üdülést és kerti partik emlékét,
addig az ősz nem bírt a bajával.
Hideg, heves széllel érkezett, no meg esővel,
villámlással köszönt be, félelmet keltve,
s lenyomta a vidámságot erővel.
A nyár elköszönt. Vígan fütyörészett, dalolt,
felnézve látta a vonuló madarak seregét,
és esténként a csillagokba karolt.
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
A manipulált időjárás lesújtott, tört és zúzott,
tetőket bontott le, fákat tépett ki a földből,
sok település a lezúduló vízben úszott.
A manipulált időjárás lesújtott és nem kímélt,
volt, ahol jéggel is jutalmazta az embereket,
s versenybe szállt, a ki is az erősebb díjért.
A mélységes sötétség gyorsan terjed a világban,
kihasználva a butaságot dühöng, tombol,
és ez történik minden irányban.
A mélységes sötétség gyorsan terjed, viharként,
megfertőzve az elmét és az emberi lelket,
végül mi marad majd vigaszként?
Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,
kiszárítja a földet, lerázza a termést,
s eközben csak keveset szundít.
Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,
nem maga a természet tette ilyenné,
s ami utána marad, az fájdalmas.
