Saját alkotásaim
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
A nyár elköszönt. Fogta a kis batyuját és pá,
már indult is mosolyogva és integetve,
tudva, hogy máshol is várnak rá.
Hátranézve látta, ahogy megérkezett az ősz,
aki morcos arccal mérte végig a vidéket,
és sugárzott róla, mennyire bősz.
Amíg a nyár csupa szép dolgot vitt magával,
jó időt, üdülést és kerti partik emlékét,
addig az ősz nem bírt a bajával.
Hideg, heves széllel érkezett, no meg esővel,
villámlással köszönt be, félelmet keltve,
s lenyomta a vidámságot erővel.
A nyár elköszönt. Vígan fütyörészett, dalolt,
felnézve látta a vonuló madarak seregét,
és esténként a csillagokba karolt.
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
A manipulált időjárás lesújtott, tört és zúzott,
tetőket bontott le, fákat tépett ki a földből,
sok település a lezúduló vízben úszott.
A manipulált időjárás lesújtott és nem kímélt,
volt, ahol jéggel is jutalmazta az embereket,
s versenybe szállt, a ki is az erősebb díjért.
A mélységes sötétség gyorsan terjed a világban,
kihasználva a butaságot dühöng, tombol,
és ez történik minden irányban.
A mélységes sötétség gyorsan terjed, viharként,
megfertőzve az elmét és az emberi lelket,
végül mi marad majd vigaszként?
Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,
kiszárítja a földet, lerázza a termést,
s eközben csak keveset szundít.
Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,
nem maga a természet tette ilyenné,
s ami utána marad, az fájdalmas.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, mindig jót tesz,
sikeresen szétveri a növényeket a földeken,
és bizony ezek után, termés nem lesz.
Az élővilág teljes egészének ugyanolyan jót tehet,
továbbá a háztetőknek és minden járműnek,
mindebből bizony jó, soha nem lehet.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, jöhet bármikor,
és biztosan sikert fog aratni, annyi kárt okoz,
az emberek sokasága, hiába is pánikol.
Embernek maradni igen nehéz e kegyetlen időkben,
mindenfelé háború dúl, s elszegényítés zajlik,
az emberi gonoszság, sajnos biza időtlen.
Kihalóban az őszinteség és az igazság lángja lankad,
egyre nő az elnyomás, a kifosztás napi rutin,
az ármány a fényre, újabb címkéket aggat.
Újra és újból támad a sötétség szele, gyakori a vihar,
mocsok és szenny árad mindenhol, világszerte,
a jó érzés, a lélek, lassan mindenkiből kihal.
Egymás ellen fordítják a családokat, a barátok sorát,
megutáltatják az emberekkel magát, az életet,
s a becsületnek sehol nem találni a nyomát.
Embernek maradni újabban szinte valóságos csoda,
és ha az értelem nem tér vissza nagyon hamar,
ennek a rémálomnak nem lesz vége, soha.
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
Fényre van szükség, éltető fényre, s nem sötétre,
a Nap cirógató melegére, mely életet teremt,
s nem viharra, amely eljuttat a sötétbe.
Fényre van szükség, az értelem, az elme fényére,
a szeretet, az igazság és a becsület fényére,
melyek pontot tesznek a sötétség végére.
