Saját alkotásaim
Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,
számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,
már csak arra van ereje, ami fontos.
Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,
ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,
lassan a megmaradására sem fogad.
Jobb az óvatosság, mint fejjel menni a falnak,
és jobb tájékozódni, mint csapdába esni,
hisz eme világon igen sokan csalnak.
Jobb az óvatosság, mint súlyos sebet szerezni,
sebet a testen, a lelken és a becsületen is,
ennél sokkal jobb nevetni, s szeretni.
Számtalan fájó sebet szerzünk az életünk folyamán,
a testünknek, s a lelkünknek is bőven jut belőle,
miközben mélán utazunk a sorsnak vonatán.
Ez a vonat nem áll meg, amíg az út végét el nem éri,
nem is lassít, dübörögve, s gyorsan száguld előre,
hogy ez miért van így, azt az ember nem is érti.
Számtalan fájó sebet szerzünk, kisebbet, nagyobbat,
de bármekkorákat is, muszáj azt kibírni és túlélni,
újabb esélyt, s új reményt adni önmagunknak.
Az igazság mély sebektől vérzik ezen a csodás világon,
a hajója régen léket kapott és önmaga fuldoklik,
nem tud a felszínre jutni, bármit is csináljon.
Az igazság mély sebektől vérzik és körötte éhes cápák,
idecsábította őket a vére szaga, amely szerteárad,
a ragadozók benne, csak a zsákmányukat látják.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
Hogyan lehet túllépni a csalódások tömegén, vajh hogyan,
és miképpen lehet feldolgozni az érzelmi sebeket,
létezik, hogy ebből bármiféle jó is fogan?
Hogyan lehet túllépni a csalódások tömegén, mily módon,
s miként csökkenthető az a sok fájdalom, sérelem,
van esély, hogy az élet másról is szóljon?
A fájdalmas sebeket szerzett lélek soha nem vidám,
nem boldog, nem felszabadult és nem is örül,
nagyon jól tudja, ez az élet milyen silány.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek szíve belül vérzik,
s összetört álmai darabjai szerteszét hevernek,
számára az út vége sötét és nem fénylik.
Egész életünkben, csupán mások szolgái vagyunk,
kidolgozzuk a lelkünket, a majdnem semmiért,
s magunk után szinte semmit nem hagyunk.
Nem fognak emlékezni reánk, mint dicső hősökre,
s mint egyfajta segítőre, támaszra, támogatóra,
sokkal inkább, mint gyáva, senki ősökre.
Azért élünk, hogy egyesek jól élhessenek általunk,
és miközben ők dőzsölnek a mi munkánk által,
mi csak a békés halálunkra várhatunk.
Egész életünkben számtalan bánat és keserűség ér,
megannyi lelki sebet szerzünk, sok fájdalmat,
ez az élet ennyi szenvedést tényleg megér?
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
Szellemi sugallat suhan szellőként a semmibe,
s szomorúan szánakozva szerteárad sérülten,
és szívszaggató sírása sosem hat senkire.
Szertefolyik, s szétporlik, sebeket szakítva fel,
és próbálja semmivé tenni a sebezhetőséget,
summázza, eme sebekre sosem lesz szer.
Szellemi sugallat szárnyal és szégyelli szavait,
sajnálja, hogy szánalmassága semmirevaló,
s hogy szétrombolja szeretteinek javait.
