hazugság Archívum - Kiss Gyula versei

Az igazságot kimondani

Az igazságot kimondani sokan nem merik,

mert félnek attól, hogy visszaüt reájuk,

és akkor a lelki békéjüket nem lelik.

Legtöbbször félnek szembesülni magukkal,

az egész életükkel és a csalódásaikkal,

a tengernyi gondjukkal, s bajukkal.

Félnek belátni a kudarcaikat és a hibáikat,

tagadják a szerelmeiket is, a vágyaikat,

s pláne letagadják a vesztes vitáikat.

Képesek letagadni a legszebb álmaik sorát,

s tagadják azt, milyen szerencsétlenek,

miközben folyvást várják a csodát.

Az igazságot kimondani soha nem könnyű,

igaz becsületet és gerincességet igényel,

és sokaknak ez a gondolat is szörnyű.

A tudás és a tudatlanság

A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,

amit az emberiség hajnala óta járnak,

ám nem találtak sohasem kiutat.

Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,

s miközben az idő vasfoga őrölte őket,

érezték, hogy önnön világuk ledől.

A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,

és számtalanszor lehajolt érte a földig is,

mégsem hozott a sötétbe világosságot.

A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,

inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,

holott a kíváncsiság benne is lapult.

Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,

s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,

a számára a hazugság a szent kirakat.

A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,

a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,

bármerre is jártak, vagy tekeregtek.

Önámítás, a lélek gyilkosa

Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,

elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,

és semmiféle gondért, bajért, nem felel.

Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,

nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,

és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.

Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,

és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,

s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.

Sokan nem akarják meglátni

Sokan nem akarják meglátni az igazságot, a valót,

inkább behunyják a szemüket és félrenéznek,

szívesebben hallgatnak meg egy csalót.

Sokan nem akarják meglátni azt, ami nyilvánvaló,

mivel az nagyon kellemetlen lehet a számukra,

és nekik a hazugság inkább elfogadható.

A „ha” szónak semmi értelme nincs

A „ha” szónak semmi értelme nincs, soha nem is volt,

egyfajta álomkép csupán és egyféle remény,

mindig is csak a vágyálmokról szólt.

Ha nem vesztettünk volna, akkor a győzelem a miénk,

ha eszünk, biz nem leszünk egy ideig éhesek,

és ha végünk van, az élet nem az igénk.

Ha gyűlölünk, a szeretetet nem érezhettük volna soha,

s nem lennénk kiválóak, ha gyengék vagyunk,

és minden reményünk elszállna tova.

Ha a szívünk becsületes, nem lenne oly hazug és sötét,

s nem létezne sem a gonosz, sem az ármány,

ha a Nap feloszlatná a homály ködét.

A „ha” szónak semmi értelme nincs, önámítás és hiba,

tagadása a valóságnak és főleg az igazságnak,

s efelől nincs kétség, sem pedig vita.

Az önámítás csakis hazug látszat

Az önámítás csakis hazug látszat és nem több annál,

egyfajta vágyálom, elképzelt valóság, óhaj,

s ez világosabb a ragyogó napnál.

Az önámítás csakis hazug látszat, s szemfényvesztés,

a nem létező tehetség és képesség elhitetése,

mások számára pedig megtévesztés.

Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést

Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, de végleg,

mivel mindabból, amit valóságosnak láttatnak,

semmi és soha nem volt igaz, de tényleg.

Mikor ébred végre az öntudat, s mikor végre az ember,

mikor fog rádöbbenni, hogy bizony eltiporták,

és az egyszerű emberi mivolta, az nem kell?

Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, az látszat,

eltompítja a tudatot, s eltorzítja a valóságot is,

ezáltal mindenki, a sötétség foglyává válhat.

Mikor telik már be?

Mikor telik már be a világ mélységes pohara,

s mikor jön el az idő, amikor magához tér,

és megvilágosodik az emberek tudata?

Az idők kezdete óta telik a pohár mocsokkal,

ömlik bele ármány, hazugság, becstelenség,

s a legnagyobb része tele van gonosszal.

Folyton folyik mélyére a hitványság tömege,

az árulás és az irigység növeli a szutykot,

s benne mártózik a pusztítás gyökere.

Az ellenségeskedés természetes e mocsárban,

förtelmes indulatok gerjednek kavarogva,

s teljesen felesleges bízni a csodákban.

A szeretet, a béke és a jóság, legalulra merül,

az emberségnek lassan nyoma sem marad,

itt bizony a remény nehezen kerül felül.

Mikor telik már be végre az emberek pohara,

és mikorra lesz elege mindenkinek annyira,

hogy felszínre törjön az igazság moraja?

Játék a szavakkal

Játék a szavakkal, sokszor nagyon csúnya játék,

negédesen és bájologva előadni a jót, a hőst,

miközben láthatatlan a rejtett szándék.

Kitekerni a valóságot, s hazuggá tenni az igazat,

az éjszaka sötétjében előkészíteni a rosszat,

és mi reggel látszani fog, az a kirakat.

Elhitetni a segítőszándékot és letagadni a valót,

homályossá tenni az addig jól látó szemeket,

s mindig rejtve tartani a bűnös csalót.

Játék a szavakkal, gyakorta gonosz szándékkal,

megtörni a lelkeket, s megfertőzni az elmét,

így nem harcolhatnak a sötét árnyékkal.

Amire nem lehet felkészülni

Amire nem lehet felkészülni, az a borzalom,

a rengeteg hazugság és a megfélemlítések,

s aminek a vége, egy csomó csonthalom.

Olyan hihetetlen ami ezután fog következni,

az egyszerű emberi elme felfogni képtelen,

minden gonosz ellenük akar szövetkezni.

Szinte érthetetlen, a hitetlenkedés mekkora,

mily könnyűszerrel manipulál a sötétség,

s milyen aljas is a háttérnek a rektora.

Amire nem lehet felkészülni, az a kínzó vég,

ami után nem marad egyetlen túlélő sem,

és senkinek nem ragyog fel többé az ég.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30