Hogy nem unják még?

Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,

amelyet mindennap legelnek muszájból,

ez ellen, hogyhogy egy sem béget?

 

Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,

egyre többször forgatja fel a gyomraikat,

hiszen kemény, ízetlen és sárgás.

 

Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,

csakis a juhok védelmében tették mindezt,

s nem véletlenül fáj mindőjük feje.

 

Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,

ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,

hogy odalesznek a birka ábrándok.

 

Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,

a kényszerű akolba zárásukat minden este,

miért nem érzik veszélyben a létüket?

Juhok a farkasok előtt

Juhok a farkasok előtt. Ez egy festmény a falon.

Nagyon élethű, s igazán valóságosnak tűnik,

a mondanivalója pedig életszerű nagyon.

 

A nyáj engedelmesen bégetve bólogat bódultan,

s szinte meghipnotizáltan bámulnak előre,

mindnyájan a ragadozók felé fordultan.

 

Azok kajánul vicsorogva morognak a nyáj felé,

ezzel félelemben tartva azt a rengeteg birkát,

s egymás után hurcolják őket a vezérük elé.

 

Ott aztán széttépik mindet, s a farkasok esznek,

vértől ragyog valamennyi fűszál a zöld réten,

az ordasok pedig szép kövérek lesznek.

 

Juhok a farkasok előtt. A képről sugárzik a vég.

Az emberek is hasonló sors felé haladnak,

ám sokuknak ez nem világos még.

Fenik a kést

Fenik a kést a mészárosok, a kötényük véres,

a balta már jól élezett, a fenőacél ragyog,

s a vérszomjuk soha nem lesz véges.

 

Az akolban a rémült nyáj és a fejük lehajtva,

félelmükben egymásra sem mernek nézni,

nagyon rég nem voltak így becsapva.

 

Éveken át etették őket mindenféle szeméttel,

s amíg hallgatták a megtévesztő szavakat,

tele voltak a dús rétről szóló reménnyel.

 

Eljött az idő, amikor az álom rémálomra vált,

s a juhok népe csak most kezd ébredezni,

amikor látja, a vágóhíd kapuja kitárt.

 

Fenik a kést, s a levágás ideje kezdetét veszi,

egyiküket a másikuk után ölik le gyorsan,

és kiömlő vérük a zöld mezőt ellepi.

Vihar előtti csend

Vihar előtti csend honol és semmi nem hallik,

nyugodt a vidék, a természet igazi önmaga,

s minden a szokásos rend szerint zajlik.

 

Békésen legelnek a birkák a közeli, dús réten,

s közben nem néznek fel, csak eszegetnek,

és szinte teljesen kábák a napfényben,

 

Eszükbe sem jut, hogy történhet velük bármi,

és nem veszik észre a közeli farkashordát,

hisz nem tudnak a fűnél tovább látni.

 

A farkasok bizony régóta birkahúsra vágynak,

lopakodva osonnak a juhnyáj nyomában,

s gondolatban mindig előttük járnak.

 

Vihar előtti csend van, ám sötét vihar közeleg,

ha a birkák megesznek mindent, mit látnak,

számukra már nem lesz legközelebb.

naplemente, juh, hegyek-3758238.jpg