birkák Archívum - Kiss Gyula versei

A tél hidege idején

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,

a magas hegyek között lévő völgyben,

s így újra retteghettek a szarvasok.

Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,

hosszú évek óta hallatják a hangjukat,

s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.

A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,

birkák, kecskék, disznók, meg marhák,

s mindegyikük ettől a falkától fél.

Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,

és nem kegyelmeznek, mohón falnak,

a fogaik nagyon sokszor véresek.

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,

s a völgyben hagyott pusztításuk után,

mások lettek az esték, a hajnalok.

Békésen tűrik a juhok

Békésen tűrik a juhok, hogy lenyírják a gyapjukat,

némán, kidülledt szemekkel és sírva néznek,

s ez ellen soha nem hallatják a hangjukat.

Békésen tűrik a juhok, hogy az utódaikat levágják,

a kicsiny bárányaik mind túl korán távoznak,

s mögöttük az akol ajtaját végleg bezárják.

Békésen tűrik a juhok, hogy a vágóhídra kerülnek,

engedelmesek és menekülni sem próbálnak,

így hamarosan a bográcsokba kerülnek.

Minden háziállat sorra kerül

Minden háziállat sorra kerül, egymás után, sorban,

különféle ürügyekkel igyekeznek végezni velük,

erre még nem volt példa, semelyik korban.

Előbb a szarvasmarhák, majd a sertések, s a ludak,

a kacsák, a birkák, a kecskék, a tyúkok, mind,

és utoljára maradnak a galambok, a nyulak.

Minden háziállat sorra kerül, ami hasznos nekünk,

amelyek az életünk szerves részei voltak eddig,

hisz a cél, műhúst és rovarokat etetni velünk.

Balgán bégető

Balgán bégető birkák bandukolnak búval bélelve,

borzonganak, s bizonytalanok benső bajaikkal,

bizony beijednek, bégessenek bármerre.

Milyen szörnyű

Milyen szörnyű nézni, ahogy a vesztünkre törnek,

ahogyan aljasul bármit elkövethetnek ellenünk,

eltiporják a jogainkat és még meg is ölnek.

Elveszik a szabadságunkat, s félelemben tartanak,

és amíg nekünk rettegés a nap minden perce,

ők, akik ezt teszik, nyugodtan alszanak.

Megfosztanak az élelemtől, s bezárnak az akolba,

folyton éreztetik velünk, csak állatok vagyunk,

hiába bégetünk naphosszat, velük dacolva.

Milyen szörnyű, ahogy gyűlik udvarukon az irha,

ahogyan elveszik tőlünk a kicsiny utódainkat,

s mi tétlenül bámulunk, mi, milliónyi birka.

Hogy nem unják még?

Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,

amelyet mindennap legelnek muszájból,

ez ellen, hogyhogy egy sem béget?

Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,

egyre többször forgatja fel a gyomraikat,

hiszen kemény, ízetlen és sárgás.

Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,

csakis a juhok védelmében tették mindezt,

s nem véletlenül fáj mindőjük feje.

Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,

ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,

hogy odalesznek a birka ábrándok.

Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,

a kényszerű akolba zárásukat minden este,

miért nem érzik veszélyben a létüket?

Juhok a farkasok előtt

Juhok a farkasok előtt. Ez egy festmény a falon.

Nagyon élethű, s igazán valóságosnak tűnik,

a mondanivalója pedig életszerű nagyon.

A nyáj engedelmesen bégetve bólogat bódultan,

s szinte meghipnotizáltan bámulnak előre,

mindnyájan a ragadozók felé fordultan.

Azok kajánul vicsorogva morognak a nyáj felé,

ezzel félelemben tartva azt a rengeteg birkát,

s egymás után hurcolják őket a vezérük elé.

Ott aztán széttépik mindet, s a farkasok esznek,

vértől ragyog valamennyi fűszál a zöld réten,

az ordasok pedig szép kövérek lesznek.

Juhok a farkasok előtt. A képről sugárzik a vég.

Az emberek is hasonló sors felé haladnak,

ám sokuknak ez nem világos még.

Vihar előtti csend

Vihar előtti csend honol és semmi nem hallik,

nyugodt a vidék, a természet igazi önmaga,

s minden a szokásos rend szerint zajlik.

Békésen legelnek a birkák a közeli, dús réten,

s közben nem néznek fel, csak eszegetnek,

és szinte teljesen kábák a napfényben,

Eszükbe sem jut, hogy történhet velük bármi,

és nem veszik észre a közeli farkashordát,

hisz nem tudnak a fűnél tovább látni.

A farkasok bizony régóta birkahúsra vágynak,

lopakodva osonnak a juhnyáj nyomában,

s gondolatban mindig előttük járnak.

Vihar előtti csend van, ám sötét vihar közeleg,

ha a birkák megesznek mindent, mit látnak,

számukra már nem lesz legközelebb.

A vágóhíd kapuja előtt

A vágóhíd kapuja előtt hosszú sorok,

a birkák, marhák, disznók és a kosok.

Vannak ott kecskék is, kissé hátrább,

hiszen lelkületük némiképp gyávább.

Belül az udvaron hentesek készülnek,

már jó ideje erre a vágásra készültek.

Lelkesen fenik a késeiket, a baltákat,

hamarosan levágják mind e marhákat.

Az állatok tülekednek, mindegyik siet,

van, amelyik órák óta nem látott vizet.

Azt remélik megkapják az örök életet,

a hentes brigád sugallta eme képzetet.

A jószágok nem is kételkednek ebben,

s örömmel várják, míg a balta lebben.

Hiszik a csodát, fej nélkül is élhetnek,

s többé nincs semmi, amitől félhetnek.

Elkezdődik a mészárlás, s folyik a vér,

immár a második vágás híre is útra kél.

Amelyik háziállat mégsem kerül sorra,

annak se konyuljon a földig le az orra.

Nemsokára újabb kés készlet várható,

a mészárosok kedve bizony szárnyaló.

A vágóhíd kapuja előtt a barmok sora,

bizony innen már nem távoznak soha.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30