Saját alkotásaim
A virágok békés világa példa lehetne az embernek,
az ő világuk a valódi nyugalom, a szeretet világa,
holott sokszor a viharoktól ők is szenvednek.
A virágok békés világa egy igazán különleges világ,
ahol megférnek egymás mellett valamennyien,
hiszen tudják, egyikük sem más, mint virág.
A virágok világa egy békés és csodálatos világ,
ahol csak szépség van, nincs harag, sem viták.
Abban a világban nyugalom honol és szeretet,
ott a Nap megcirógat minden szirmot, levelet.
Sétál a szeretet a réten és a virágokat nézi,
egyik szebb, mint a másik, gyönyörűek,
valamennyiüket imádja, óvja, félti.
A rétet zöldellő bokrok és fák veszik körül,
középen egy kristálytiszta patak csobog,
a szeretet körbetekint, s a szíve örül.
A kezével megérinti a sebes sodrású vizet,
majd gyorsan el is kapja, hiszen hideg,
olyan régen nem érzett át már ilyet.
Ilyen felszabadultságot, s igazi nyugalmat,
örömöt, boldogságot és felhőtlenséget,
ez a jövőre nézve reményt sugallhat.
Sétál a szeretet a réten, s felpillant az égre,
ekkor döbben rá, az álomvilágban jár,
csak ezt eddig még nem vette észre.
Létrejött egykoron egy varázslatos kert,
tündérek gondozták, védték, s óvták,
eme kertben mindőjük örömöt lelt.
Tele volt szeretettel, virággal, csodával,
bizalommal, reménnyel, s vágyakkal,
és szépséges álmok hosszú sorával.
Tele volt őszinte örömmel, megértéssel,
valódi boldogsággal, mindenféle jóval,
no meg élethosszig tartó egészséggel.
Tele volt virágzó fákkal, tiszta szívekkel,
mosollyal, vidámsággal, igaz lelkekkel,
és szemet gyönyörködtető színekkel.
Létrejött egykoron egy varázslatos kert,
az emberi szemek előtt rejtve maradt,
így élte túl, biztonságra csak így lelt.
Madarak éneke hallik messze a határban,
s lágy szellő cirógatja a virágszirmokat,
a tavasz tündére nincs már magában.
Rövid pihenője után örömmel tért vissza,
s mosolyogva lépked a kizöldellő réten,
vidám, hiszen a szíve és a lelke tiszta.
Madarak éneke hallik, újraéled a remény,
s miközben sürög az élet apraja-nagyja,
bárányfelhők úsznak március egén.
Csomagol már a tél és fogja a batyuját,
a hamuba sült pogácsát, a papucsát,
s bezárja jeges palotája kapuját.
Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,
s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,
a tavaszt nem állíthatja meg a dér.
Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,
kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,
ám ideje a búcsúzó szavaknak.
Minél tovább él valaki, annál többet szenved,
annál jobban elkopik az elméje és a teste,
s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.
Mindazon örömök, amik annak idején voltak,
és amelyek képesek voltak boldogítani,
akkor még a szépről, s a jóról szóltak.
Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,
vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,
míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.
Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,
legyen az ember otthon, esetleg máshol,
a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.
Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,
lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,
és ha szerencsés, a lelke békességre lel.
A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,
az a faj, amely a többi lényt eltiporja,
és amelynek a béke nem kell.
Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,
nem kímél senkit, semmit, sohasem,
s mely minden igazságot titkol.
Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,
bemocskolja a vizét, a saját életterét,
s végül mégis elveszíti mindenit.
Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,
a megértésre, a cirógatásra, a szépre,
és bizony képes a kedves szóra.
Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,
egész életében hatalomra vágyakozik,
de a legapróbb történéstől is fél.
A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,
ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,
s az lesz az ő legcsodásabb napja.
