Saját alkotásaim
Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,
s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,
fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,
s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.
Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,
mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.
Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,
az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.
Akit elvakít a gyűlölet, s csak a rosszat látja,
az feláldozza a jövőt, csak járhasson a szája.
A baj az, hogy mindenki máséval is azt teszi,
mert a biztonságot, az élhető életet megveti.
Az egykor tiszta vizű folyót szenny árassza el,
mindennap folyik bele a szutyok, a méreg,
és így az életközössége pusztulásra lel.
Egykor ez a folyó a reményt, a békét táplálta,
a termőföldeket éltette, a tájat szépítette,
és mégis ez a sötét sors jutott a számára.
Az egykor tiszta vizű folyót őrzi az emlékezet,
nyugodt hullámzása biztonságot sugárzott,
és megihletett verseket, festményeket.
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
A harag soha nem tesz jót, csak a lelket öli,
s elpusztítja az emberi kapcsolatokat is,
amikor a kését a barátságokba döfi.
A harag soha nem tesz jót, csupán rombol,
s még az egészséget is képes letérdeltetni,
miközben ész nélkül, esztelenül tombol.
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,
az a faj, amely a többi lényt eltiporja,
és amelynek a béke nem kell.
Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,
nem kímél senkit, semmit, sohasem,
s mely minden igazságot titkol.
Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,
bemocskolja a vizét, a saját életterét,
s végül mégis elveszíti mindenit.
Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,
a megértésre, a cirógatásra, a szépre,
és bizony képes a kedves szóra.
Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,
egész életében hatalomra vágyakozik,
de a legapróbb történéstől is fél.
A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,
ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,
s az lesz az ő legcsodásabb napja.
Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,
kiszárítja a földet, lerázza a termést,
s eközben csak keveset szundít.
Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,
nem maga a természet tette ilyenné,
s ami utána marad, az fájdalmas.
Amikor becstelenek uralják a világot, az sötétbe borul,
országok és népek senyvednek galádságuk miatt,
az igazság, s a remény, a vég szélére szorul.
Amikor becstelenek uralják a világot, a gonosz tombol,
őrjöngve éli ki szennyes vágyait, pusztítja a létet,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
A régi szép idők letűntek, a sötétségnek kora tombol,
és mint a legrettenetesebb vihar, pusztít, gyilkol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Eltörli mindazt, ami valaha is jó volt, elmossa a létet,
jégesőként zúzza szét a szeretet sarjait, hajtásait,
és minden percben egyre csak növeli a tétet.
A régi szép idők letűntek, s már a Nap sem mosolyog,
nincs rá oka, hogy gyönyörködjön eme világban,
hamarosan az arcokra fagynak a mosolyok.
