Saját alkotásaim
Lélek nélkül, csupán lélektelen test az ember,
érzéketlen és közömbös mások bajaira,
s színtiszta nyugalmat nem lel.
Nem dobogtatja meg a szívét senki fájdalma,
nem érez szeretetet, sem más érzelmet,
és ocsmány színjáték a szánalma.
A segítsége nem őszinte, mindig érdek hajtja,
és a szenvedést szenvtelen arccal nézi,
életben csak a gőgössége tartja.
Lélek nélkül a fény elveszti a ragyogó erejét,
nem melenget, nem simogat soha többé,
s nem tölti be a jótékony szerepét.
Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,
s miközben a jóról és a szépről álmodik,
gyilkosok veszik körül az ágyát.
Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,
hiszen annyira letompította már a méreg,
hogy nem működnek az érzékei.
Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,
számtalan sebből vérzik, de nem észleli,
a hóhérok hada a halálát akarja.
Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,
mikorra feleszmélne a kábult állapotából,
már a koporsója is le van zárva.
Hívatásuk szégyenei mindazok, akik esküjüket megszegik,
s akik júdáspénzért és meg nem érdemelt pozíciókért,
a tőlük elvárt legnagyobb aljasságot is megteszik.
Kiknek az egykor tett fogadalmuk nem jelent már semmit,
és kik eladták a sosem volt lelküket is a sötétség erőinek,
s a gonoszok parancsára nem kímélnek soha, senkit.
Érzéketlenül, kegyetlenül bánnak manapság a betegekkel,
gyakorta nem különbül, mint akármelyik kóbor állattal,
s ugyanúgy nem kegyeskednek az apró gyerekekkel.
Nem számít nekik senkinek a fájdalma, szenvedése, kínja,
hiszen becsületük és tisztességük a régmúltba veszett,
a kritikát, s a panaszokat, arcuk vastag bőre jól bírja.
Hívatásuk szégyenei biz nem hallják tisztességes társaikat,
hiszen a jóra és az igazságra immár nem fogékonyak,
a hozzájuk fordulókon élik ki perverz vágyaikat.
