Saját alkotásaim
Amikor a farkasok vezetik a nyájat a dús legelők felé,
azok riadtan ugyan, ám bizakodva baktatnak,
és soha nem néznek az úton, a lábaik elé.
Miközben haladnak, szemeik előtt a friss füvet látják,
így eszükbe sem jut, hogy ők lesznek a fő fogás,
az meg pláne, hogy ezt nagyon megbánják.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat, amely gyanútlan,
s amely jóra számít, a farkasokra bízva a létét,
nem érti, azok miért viselkednek gyanúsan.
Juhok a farkasok előtt. Ez egy festmény a falon.
Nagyon élethű, s igazán valóságosnak tűnik,
a mondanivalója pedig életszerű nagyon.
A nyáj engedelmesen bégetve bólogat bódultan,
s szinte meghipnotizáltan bámulnak előre,
mindnyájan a ragadozók felé fordultan.
Azok kajánul vicsorogva morognak a nyáj felé,
ezzel félelemben tartva azt a rengeteg birkát,
s egymás után hurcolják őket a vezérük elé.
Ott aztán széttépik mindet, s a farkasok esznek,
vértől ragyog valamennyi fűszál a zöld réten,
az ordasok pedig szép kövérek lesznek.
Juhok a farkasok előtt. A képről sugárzik a vég.
Az emberek is hasonló sors felé haladnak,
ám sokuknak ez nem világos még.
Vihar előtti csend honol és semmi nem hallik,
nyugodt a vidék, a természet igazi önmaga,
s minden a szokásos rend szerint zajlik.
Békésen legelnek a birkák a közeli, dús réten,
s közben nem néznek fel, csak eszegetnek,
és szinte teljesen kábák a napfényben,
Eszükbe sem jut, hogy történhet velük bármi,
és nem veszik észre a közeli farkashordát,
hisz nem tudnak a fűnél tovább látni.
A farkasok bizony régóta birkahúsra vágynak,
lopakodva osonnak a juhnyáj nyomában,
s gondolatban mindig előttük járnak.
Vihar előtti csend van, ám sötét vihar közeleg,
ha a birkák megesznek mindent, mit látnak,
számukra már nem lesz legközelebb.
A balga birkák nyája legelészett a réten,
csobogó patak, zöld fű, s a virágok,
eléldegéltek boldogan, szépen.
Béke volt közöttük, s szerették egymást,
nyugodtan, s nem elkapkodva éltek,
megtettek bizony egy, s mást.
Egyszer azonban jött egy farkas közéjük,
s bájologva beetette a birkák hadát,
így nőtt hamarosan fölébük.
Azok hittek neki, s itták a bűvös szavait,
eléjük varázsolta csodás jövőjüket,
s elérte, ne féltsék a javaik.
Betegségekről szónokolt, pánikot keltett,
a birkarühesség félelmetes nagyon,
és sokukat csapdába ejtett.
Az ellenszer beadatására rábeszélte őket,
elhitette, fogadják el amit hazudik,
a mind csak vele győzhet.
A sötétben várakozott a falka többi tagja,
csorgatták a nyálukat a birkahúsra,
s vélték, aki kapja, marja.
A balga birkák elfogadták a szónoklatát,
és önként vágatták meg magukat,
teljesítve a gonosz akaratát.
A gazdák és a juhaik együtt éltek egykor,
dús, zöldellő mezőkön vándoroltak,
s igen boldogak voltak ekkor.
A juhok között volt, fehér, fekete, s tarka,
dús gyapjúval rendelkező, tejet hozó,
s akadt, melynek letört a szarva.
Gyarapodtak, sokasodtak, túl sokan lettek,
s felemésztették a legelők legjavát,
legelészni bárhová is mentek.
Gazdáik eleinte gyönyörködtek a nyájban,
s örültek, hogy sokat hoznak nekik,
ezért etették őket hóban, sárban.
Ám biz sokkal nagyobb haszonra vágytak,
eldöntötték, hogy nekik ez mind jár,
s hihetetlenül kapzsivá váltak.
Tervük az lett, hogy lemészárolják mindet,
megnyúzzák, a bőreiket kicserzik,
csinálnak belőle ruhákat, inget.
Eljött az idő, a juhokat mind akolba zárták,
azok nem is bégettek félelmükben,
s valamennyien a véget várták.
Azon a napon a leölésüket meg is kezdték,
egyiküket a másik után rángatták ki,
s mindezt nagy örömmel tették.
A birkák rettegve bámulták egymás arcát,
s szemükben tükröződött a rémület,
mégis mind feladta a harcát.
A harcát, melyet a nyájuk el sem kezdett,
mert mindegyikük a másikukra várt,
s közben a kés torkot metszett.
Birkamód, némán, tág szemmel bámultak,
s míg a vérüket kifolyatták teljesen,
önmaguk gyávaságán ámultak.
A nyáj urai mind aranyra váltotta a juhait,
istenként ünnepeltek és dorbézoltak,
s eltörölték mások jogait.
A gazdák és a juhaik egy letűnt kor regéje,
talán nem is létezett igazán sohasem,
de belőle lett a világ meséje.
