gőg Archívum - Kiss Gyula versei

Egy igaz embernek

Egy igaz embernek a becsülete számít, a jelleme,

nem az önimádata, a nárcizmusa, s a gőgje,

és megtenné a népéért amit kellene.

A tiszta szív vezérelné és nem a hazája elárulása,

nem a szabadság elvétele, mások lealázása,

s emberhez méltó lenne a magatartása.

A dicső elődöket követné, Hunyadit, meg Dobót,

Zrínyit, Rákóczit, Petőfit és Kossuth Lajost,

s kibogozná a jóért a gordiuszi csomót.

Nem kizárólag önmaga számítana, meg a pénze,

amit a gazdáitól kap az engedelmességéért,

tudva, csakis általuk juthat el a fénybe.

Egy igaz embernek józan a tudata, békés a lelke,

a szeme a tisztaságot tükrözi, az értelmet,

és minden elesettre van néhány perce.

A gőgös nagyúr ül a trónján

A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,

elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,

és adózzanak neki újra, újfent, megint.

Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,

engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,

és akkor a kegyét talán még el is nyerik.

Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,

ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,

ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.

A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,

mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,

és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.

Aki elvégzi a piszkos munkát

Aki elvégzi a piszkos munkát, gazdagon tér haza,

nem érdekli sem az igazság, sem a becsület,

s neki nem jelent semmit az a szó, haza.

Az árulásáért megkapja mindazt, amit más nem,

s miközben ő maga az elismerésben fürdik,

másoknak egyvalami jár, a kisírt szem.

Aki elvégzi a piszkos munkát, öntelt, de nagyon,

gőgössége az egekig ér, magát istennek hiszi,

ám megfizet majd mindenért egy napon.

Mosolyog a hóhér

Mosolyog a hóhér, miközben a bárdot élezi,

s mikor lesújt vele, az üres lelke is kacag,

önmagát már-már istennek képzeli.

Nem sajnál senkit, megvet minden embert,

gyűlöli az igazságot és az országa népét,

s vérszemmel kezdi az összes reggelt.

Mosolyog a hóhér, gúnyos arccal néz körbe,

élvezi az átmeneti hatalmát mások fölött,

végül ő is odakerül ahová való, a földbe.

A vastag bőr az arcon

A vastag bőr az arcon hasznos, ha fúj a szél,

ha tüzesen süt a Nap és ha túl kemény a tél.

Hasznos, hiszen mindig lepereg róla az eső,

ahogyan bármi más is, ez bizony tudvalevő.

Sokan csak addig barátok

Sokan csak addig barátok, míg az érdekükben áll,

amíg hasznuk van belőle, míg jól jövedelmez,

s ha már nem, akkor jöjjön a pokoli báj.

Sokan csak addig barátok, amíg a kedvük engedi,

amíg a játékuk nem válik telhetetlen gőggé,

s amíg tudnak a vágyaikkal mit kezdeni.

Az üres fejekbe

Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,

mind helyezkedtek és versenyeztek,

tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.

Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,

a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,

a butaság, az ordítás és a pusztítás.

Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,

látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,

hisz a tudat ehhez nem volt kellő.

A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,

egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,

a vele való összhang reménytelen.

Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,

fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,

és sokszor erőlködtek görcsösen.

Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,

a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,

az erejük és a tehetségük elfogytak.

Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,

a szeretet, az értelem, meg a becsület,

az igazság nem megvehető jószág.

Az öntelt patkány

Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,

a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,

s miatta lesz országa a legvirágzóbb.

Mindennap a tükörben bámulta magát,

nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,

s meg sem hallotta a többiek szavát.

Nem érdekelte a többi patkány siralma,

és a panaszuk sem hatotta meg soha,

egyedül önmagában volt bizalma.

Mulatozott, hazudozott és játszadozott,

mindent tagadott, mit előtte mondott,

s a népéért bizony nem fáradozott.

Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,

elvárta, hogy mindig higgyenek neki,

és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.

Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,

ehhez talált magához méltó társakat,

és senki nem menekülhetett előle.

Dölyfössége túl ment minden határon,

a pökhendisége túlragyogta a Napot,

s elképzelte, kifog majd a halálon.

Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,

saját telhetetlensége okozta végzetét,

és így a koronáig el már nem jutott.

Az öntelt patkány kudarca így végleges,

az egykori imádói táncolnak a sírján,

számára a hitványsága lett végzetes.

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

A felfuvalkodott varangy

A felfuvalkodott varangy öntelten dicséri magát,

állítja, hogy ő a legjobb, s legszebb varangy,

ő az, aki képviselheti a többiek szavát.

A többiekét, akik furcsa békahipnózisban élnek,

s nem félnek sem a gólyától, sem a siklótól,

bátran ellenállnak a ragyogó fénynek.

Hiszik, őket nem zavarhatja a tudás, az értelem,

és semmiféle gondolkodó, egyszerű béka,

hisz végül, övéké lesz majd a végtelen.

A felfuvalkodott varangy kihasználja a többieket,

szembe fordítja, míg a hazugságait ordítja,

és eközben le is tagadja a történteket.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30