Saját alkotásaim
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg vezeti,
akinek nincs önuralma, öntelt és gőgös,
az a tébolyt a tökély szintjére emeli.
Hiszi, hogy érte forog a Föld, ő maga a Nap,
tehát megtehet bármit, bárkivel, mindig,
s eme tudattól naponta új erőre kap.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg uralja,
a többi betegnek sosem lesz nyugalma,
és ha mégis, az a tébolyult kudarca.
Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,
megsemmisült a magyar sereg színe-java,
s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.
A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,
a hadvezérek, a bánok és a király is halott,
s mind homlokára a halál adott csókot.
Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,
számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,
miközben a törökök jókora tüze füstölög.
Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,
maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,
és hogy a királyi vezérkar ilyen buta.
Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,
néhány nap múltán rádöbben, tévedett,
és a felmentő had soha nem érkezik.
Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,
kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,
és egyetlen perc sem marad vértelen.
Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,
akkor a megosztottság miatt véreztek el,
és még ma sem beszélnek egy nyelvet.
Mohács mezején elpusztult az akkori remény,
ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,
különben az élet szörnyű lesz, s kemény.
Amikor szétdurrant a lufi, melyet nagyra fújtak,
akik nagyra fújták, rögvest el is dobták,
és máris kerestek helyette egy újat.
Pedig a lufinak annak idején nagy álmai voltak,
ő akart a legnagyobb és a legszebb lenni,
a percei, napjai, mind erről szóltak.
Azok akik pukkanásig fújták, most reá tapostak,
és lebecsmérlően pillantottak a cafatjaira,
kiderült, érte nem szívből rajongtak.
Amikor szétdurrant a lufi, jó hangosan süvített,
az egykori pökhendisége is sírba szállt vele,
s a környék kutyái közül sokat feldühített.
A tévedést beismerni nem könnyű sohasem,
igen erős akarat és bátorság is kell hozzá,
ez a lélekben is nyomot hagy, odabent.
A tévedést beismerni sokaknak nem sikerül,
nem is akarják megtenni, mert az kudarc,
s hogy ki milyen jellem, végül kiderül.
A vereség érzése szörnyen tud fájni a léleknek,
nagyon meg tudja tiporni és meg is töri,
sajnos ez is része ennek az életnek.
A vereség érzése szörnyen tud fájni, szörnyen,
letaszít a mélybe és elszomorítja a szívet,
s ebből nem lehet kijönni könnyen.
Aki egyszer már elbukott, mert bűnös, vagy hibás,
az milyen alapon is okoskodik, s miféle jogon,
amikor a jellemtelensége nem lehet vitás?
Aki a szavát sosem állta, ám a pénzt azért imádta,
és megszegte az összes adott szavát bárki felé,
annak a nevét miért is foglalnák imába?
Aki csak feszültségeket szít és háborúkat támogat,
lenézi az egyszerű embereket, s megveti a jót,
miféle elképzelés szerint hibáztat másokat?
Aki egyszer már elbukott, mivel becstelen és aljas,
egy olyan valaki, akinek minden szava hazugság,
az nem szégyentelen, s főképp szánalmas?
Vannak olyan napok, amikor semmi nem sikerül,
mikor maga a lét is fáj, s hiába küzd az ember,
rengeteg ereje fogy, mire a pácból kikerül.
Vannak olyan napok, mikor nappal is dúl a sötét,
és a legjobb szándék is bántóvá, kínzóvá válik,
s nagyon nehéz eloszlatni a butaság ködét.
Vannak olyan napok, amikor borzalmas minden,
mikor a gondolkodás sem működik rendesen,
és úgy tűnik, reménykedésre ok nincsen.
A kudarc és a csalódás rendkívül fájó annak, aki átéli,
hihetetlenül nehéz elviselni, kínozza a lelket,
s nem öröm senkinek, aki ezt megéli.
A kudarc és a csalódás rendkívül fájó, elviselhetetlen,
beleég a tudatba, s lerombolja az önbizalmat,
a győzelem az, ami megfizethetetlen.
Az élet nagy sakktábláján, bizony nem könnyű a játék,
furfangosnak és nagyon kitartónak kell lenni,
nehogy a játékos, örök vesztessé váljék.
Biza nem mindegy, hogy melyik mezőre lép az ember,
mivel ha elkapkodja a lépéseit és hibákat vét,
akkor onnan visszautat, többé nem lel.
Az élet nagy sakktábláján, halálig zajlik eme a játszma,
a legtöbben, bizony csúfos kudarcot vallanak,
s egész életük, véglegesen el lesz játszva.
Porszemként élni a portengerben nem különleges,
nem egyedi, nem dicsőség és nem érdem,
s ez ellen küzdeni nem felesleges.
Többet ér az a porszem, amely valamennyire más,
felcsillan a napfényben, s szárnyal a széllel,
és nem célja a szürkének maradás.
Porszemként élni a portengerben jelentéktelenség,
s mikor esik az eső, összeállva masszává,
nem több, mint súlyos sikertelenség.
