Saját alkotásaim
A szeretet napjai ezek, a húsvétnak ünnepe,
e néhány napra a békességé a főszerep,
és szebbnek tűnik a világ külleme.
A szeretet napjai ezek, a szívé és a reményé,
a megértésé, a várakozásé, az elfogadásé,
ilyenkor áll össze a mozaik egésszé.
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
Mikor a félelem irányít, akkor nincs remény,
nincs megnyugvás és nincs békesség,
az élet pedig rettentően kemény.
Mikor a szemek nem látnak, csak az orrukig,
és azt csak veszik észre, amit engednek,
akkor azt bánni fogják, holtukig.
Mikor az ész alszik, s a hiszékenység az új úr,
könnyedén elhallgattatják az értelmet,
a lelkekben a bizonytalanság dúl.
Mikor családtagokat uszítanak egymás ellen,
s azok egy része engedelmes bábbá válik,
nem számít a vér, igazság, jellem.
Mikor a félelem irányít, az embereknek vége,
a szabadságuk a múlté lesz, véglegesen,
és soha többé nem jutnak a fénybe.
Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,
lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,
és keserűen keresik a vigaszukat.
Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,
s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,
az igaztalannal soha nem vitáznak.
Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,
egyszerűbb megalkudni és engedni,
s inkább örök rettegésben élnek.
Sokan harc nélkül adják fel az életüket,
és lemondanak minden reményről,
így elősegítve a sötét végzetüket.
Mindenkinél van jobb, szebb, okosabb, butább,
magasabb, alacsonyabb, félénkebb, bátrabb,
sokkal tehetségesebb és igencsak sutább.
Van kövérebb, soványabb, gyorsabb és lassabb,
erősebb, gyengébb, egészségesebb, betegebb,
igazán jellemesebb, hangosabb, halkabb.
Van jómódúbb, szegényebb, fejet hajtó, harcos,
törekvőbb, önmagát olyan gyakran elhagyó,
némán csendesebb és túlontúl hangos.
Mindenkinél van jobb, csak azt be kellene látni,
s ha sikerülne ezt önmagunknak beismerni,
a valóság sokkalta kevésbé tudna fájni.
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
Igazi szeretet nélkül más lesz a világ,
szomorúan bontja szirmait sok virág.
Egész életünk sora gondokkal telített,
nincs olyan, aki semmit nem veszített.
Érzelmek vihara, zűrzavaros vágyak,
elfojtott szerelmek, s rég kihűlt ágyak.
Az igazi szeretet megismer, s elfogad,
az idők végéig színtisztán megmarad.
