Saját alkotásaim
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
Ember és a gép egy ideális világban lehetne barát,
a mesterséges intelligencia sokat segíthetne,
s az értelem általa is hallathatná a szavát.
Közösen meg tudnának oldani bármilyen gondot,
és együtt dolgozhatnának egy szebb világért,
megkönnyítve rengeteg emberi sorsot.
Megfejthetnének számtalan mély rejtélyt és titkot,
feltalálhatnának igazán különleges dolgokat,
s elfeledtethetnék a tengernyi szitkot.
Ember és a gép kapcsolata igazán emberivé válhat,
amennyiben békésen halad majd a folyamat,
s e folyamattal a gonosz nem játszhat.
Hogyan fejlődött ennyire vissza az emberi értelem,
és miképpen is süllyedhetett ennyire mélyre,
hogy gondolkodni lassan már képtelen?
Mi az oka annak, hogy a normalitás bűnnek számít,
a szív vágyai és az érzelmek olyan sekélyesek,
s a hazug ígéretek sora mindenkit elámít?
Milyen szülő az, amelyik nem óvja saját gyermekét,
amelyik tétlenül nézi, hogy miket tesznek vele,
s megtagadja önnön védelmező szerepét?
Miféle ember az, akit elvakít az ostobaság vad köde,
akit megőrjít a gyűlölet, s az értelmetlen harag,
és mindaz zavarja, amihez nincs is köze?
Hogyan fejlődött ennyire vissza a józanság, s az élet,
a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, a jóság,
és mindezeket hogyan képes eltűrni a lélek?
Az emberi értelem lassan alulmarad ezen a világon,
főképpen, mivel a butulása igen gyorsan halad,
és látszólag nem változtat ezen az irányon.
A mesterséges intelligencia viszont nagyon fejlődik,
testet ölt, képeket készít, könyveket ír és beszél,
s a szellem immár nem a palackban rejtőzik.
Az emberi értelem lassan alulmarad, bizony hamar,
nem tud lépést tartani a technika fejlődésével,
s számára a citrom egyre savanyúbb, fanyar.
A kifacsart citrom egykor egy fiatal növényke volt,
és pici, apró növedéknek tűnhetett csupán,
akkor még az élete, a fejlődésről szólt.
A levelei zöldültek, nőttek, erősödött, magasodott,
egyre jobban ellenállt a viharnak, a szélnek,
és egészségesen, szépen gyarapodott.
Hamarosan elérte a fénykorát, terméseket hozott,
szép sárga termései szinte sugallták az erőt,
s a ragyogó Nap, rájuk csókot dobott.
Telt-múlt az idő, s az egykori szépsége megkopott,
a törzse fásodni kezdett, betegség gyötörte,
és már nem igazán volt a megszokott.
A kifacsart citrom, úgy kezdte, ahogyan sok társa,
született, fejlődött, élt és végül el is kopott,
így lett belőle citromlé, az élet teájába.
Tanulni sosem késő, bizonyítják ezt a napok,
mindig lehet valami újabbat elsajátítani,
csinálják ezt a kicsik és a nagyok.
A tudás hasznos, kiemel a szürke homályból,
magasabb szintre emel, jobban felvértez,
s nem függ a tanulni vágyó korától.
Tanulni sosem késő, a végső pillanatig lehet,
bárki fejlesztheti önmagát, több lesz tőle,
s a végén mindig az okosabb nevet.
Egykor rég egy sötét repedésből,
a sziklák mélyéről előtört az élet,
s lassan csordogálva indult útnak,
erejét keresve a jelennek, múltnak.
Patakként indult, folyó lett belőle,
magával sodort amit csak lehetett,
ereje nőttön-nőtt, mosta a partokat,
megvívta a mindennapi harcokat.
Hatalmassá szélesedett a világban,
erőteljes zúgása nem ismert határt,
lerombolt minden akadályt útjából,
sehol nem talált nyugalmat, hazát.
Idővel lassult, hordalékkal telítődött,
áramlása zavarosan kavargott tova,
örvénye tajtékosan habozva forgott,
érezte innen már nincs visszaút soha.
Tudta közeleg a vég, bármerre is tart,
hömpölygése szennyes szürkévé vált,
esélye, hogy ifjabb, nagyobb legyen,
nem maradt és egykori álma elszállt.
Iszaptól terhesen vonszolta magát,
erőtlenül elfolydogált a kanyonba,
ott nem talált mást, csupán a halált,
végzete elvitte a galaktikus vadonba.
Megszületett a tér és vele az idő,
útjukat évmilliárdok pora lepte,
száguldott az űrben a két hírvivő,
az élet fejlődését kutatva, keresve.
Számokban ki nem fejezhető érték,
a világegyetem egyre jobban tágult,
minden pillanat egy újabb lépték,
a fejlődés folyamata le nem zárult.
A csillagködök, galaxisok halmaza,
fekete lyukak, meteorok, s holdak,
naprendszerek valóságos garmada,
éppen születő égitestek, vagy holtak.
Egy apró bolygón létrejött az élet,
fajok milliói éltek egymás mellett,
a sors homályba burkolta a véget,
a kiirtástól félniük még nem kellett.
Egyszer csak felbukkant egy új faj,
kezdetben félve és óvatosan lapult,
megrettentette minden zörej és zaj,
a hibáiból igencsak gyorsan tanult.
Fejlődése sikeres volt és páratlan,
áldozatból hamar vadásszá vált,
útját nem állhatta soha váratlan,
a dicsőség azonban a fejébe szállt.
Vérszemet kapva irtott és gyilkolt,
leigázott, letarolt, amit csak tudott,
gonosz mivolta mindmáig titkolt,
a fejlődésben magas szintre jutott.
Fegyvereket, s mérgeket fejlesztett,
önnön fajtáját is pusztította rendre,
folyton aljas háborúkat gerjesztett,
a hatalomvágyról szólt minden tette.
Kapzsisága soha nem ismert határt,
öntelt dölyfösséggel tiporta a gyengét,
képes volt bármikor eladni a hazát,
önzőségében jónak beállítva a tettét.
Alig maradt élőlény a háborúk után,
a perzselt halálszag terjengve szállt,
utolsó fajtársuk csak bámult bután,
őreá is nemsokára az elmúlás várt.
Míg élt, önmagával is sokat vitázott,
kételyek között nem nyugodott a lelke,
felidézte mikor a bolygó még virágzott,
s mikor a Föld szomorú halálát lelte.
A tér és az idő folytatta kozmikus útját,
mindent belepett az évmilliárdok pora,
sikeresen leplezve a kudarcuk múltját,
a földi hibát nem ismételhetik meg soha.
