Saját alkotásaim
Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,
igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,
és így lettek szebbek a napok, esték.
Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,
és az az út keserűséggel volt kikövezve,
s nem létezett olyasféle, hogy kiút.
Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,
ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,
minden szava fájó, égbe kiáltott szó.
A felfuvalkodott varangy öntelten dicséri magát,
állítja, hogy ő a legjobb, s legszebb varangy,
ő az, aki képviselheti a többiek szavát.
A többiekét, akik furcsa békahipnózisban élnek,
s nem félnek sem a gólyától, sem a siklótól,
bátran ellenállnak a ragyogó fénynek.
Hiszik, őket nem zavarhatja a tudás, az értelem,
és semmiféle gondolkodó, egyszerű béka,
hisz végül, övéké lesz majd a végtelen.
A felfuvalkodott varangy kihasználja a többieket,
szembe fordítja, míg a hazugságait ordítja,
és eközben le is tagadja a történteket.
Mikor nagyobb az arc, mint a csekélyke ész,
és a nem létező bátorság igen hősies,
igen hamar beköszönthet a vész.
Mikor túl nagy a száj, ám az értelem halott,
a hőbörgés és kivagyiság éli a világát,
odaüthet a sors, méghozzá nagyot.
Mikor nagyobb az arc, mint maga az ember,
és egyre csak nő, ezt észre sem véve,
biztosan leszakad majd egyszer.
A pökhendi hörcsög hajókázik a szakadék felé,
ott szeretne fotózkodni majd, a mélységben,
hisz ő a legjobb, hasít a felismerés belé.
Amíg evez, az jár a fejében, hogy milyen bátor,
mennyire okos, merész, a népe kiválósága,
s ezt szereti is hallani, naponta százszor.
Már hallja, ahogy a lezúduló víz alul dübörög,
ez a robaj félelmetes és eléggé meg is ijed,
ám nem teheti meg, hogy csak ücsörög.
Ahogy a szakadék széléhez ér, nyel egy nagyot,
lelki szemei előtt látja az otthoni raktárait,
amelyekbe gyűjtötte a rengeteg magot.
Egy pillanattal később hirtelen zuhan is lefelé,
hangosan visítva markolja a csónak oldalát,
s nem érzi magát bátornak, mint idefelé.
A hangos becsapódás közben levegőt sem vesz,
utána felsóhajtva tapogatja a pofazacskóját,
s érzi, nem biztos, hogy mindent jól tesz.
A partra érve fellélegzik és örülni kezd nagyon,
övé lesz a dicsőség, ezt fotókkal bizonyítja,
s amit eme útjáért kap, az jókora vagyon.
A pökhendi hörcsög hajókázik büszkén tovább,
úgy véli, ennél mélyebb pont nem létezhet,
ám egy feneketlen örvény várja odább.
Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,
akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,
s aki hitvány marad egész élethosszra?
Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,
akinek nem számít más, csakis a haszon,
s aki becsmérli a hazáját is azonmód?
Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,
ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,
s aki a népe ellensége előtt letérdelt?
Amikor egy bolha pattog, megremeg a világ,
rémülten nézik, ahogy nagyokat ugrik,
és elnémulnak az értelmes viták.
Vacogva szemlélik, amint egyre nő az ereje,
ez pedig még sokkal dölyfösebbé teszi,
és nem érdekli, mi lenne a szerepe.
Vérszemet kapva egy trambulinra vágyódik,
amelyről nagyobbat ugorhat az ég felé,
és ebbe minden lény belerázkódik.
Amikor egy bolha pattog, felharsan a kacaj,
természetesen a háta mögött nevetnek,
látva, most még butább, mint tavaly.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,
elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,
és semmiféle gondért, bajért, nem felel.
Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,
nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,
és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,
és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,
s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.
Az a sok királyfi és királyleány, kik a felhőkben élnek,
s a képernyőn keresztül árasztják azt a sok észt,
folyvást több és még több pénzt remélnek.
Az egyszerű halandóknak a példaképei akarnak lenni,
megmutatják, milyen munka nélkül gazdagodni,
és mi az, amit nem igen szeretnének tenni.
Az pedig nem más, mint a dolgozás, az egy rémálom,
micsoda egy alantas dolog, kifejezetten utálandó,
s ezt prezentálják, közös és saját példákon.
Az a sok királyfi és királyleány, akik beképzeltek biza,
el sem tudják képzelni, milyen is az a valódi élet,
és pláne nem, hogy bennük is lehet hiba.
Áll az ökör a tükör előtt, s a látványt csodálja,
micsoda termet és milyen szeretni való arc,
mekkora szarvak, ő a világnak csodája.
Büszke alkatát meg is irigyelheti a többi állat,
kidolgozott izmok, s hozzá bikaerős lábak,
nem meglepő, hogy irigylik is százak.
Az eszét tekintve sem fog akadni méltó párja,
hisz nincs olyan a Nap alatt, amit ne tudna,
és elbődülését az egész világ várja.
Áll az ökör a tükör előtt és elégedett magával,
ekkora tehetséget meg sem érdemel a Föld,
miért is törődne tehát mások bajával.
