Saját alkotásaim
Nincs bocsánat azoknak, kik a hazájukat eladják,
akik megtagadnak minden nemzeti értéket,
és akik a népük szabadságát feladják.
Akiknek fontosabb az, hogy hatalomra jussanak,
akiknek a saját zsebük teletömése a fontos,
és akik vágyják, meg soha ne bukjanak.
Nincs bocsánat azoknak, kiknek a valóság kamu,
s hiába élteti őket a gyűlölet, meg a bosszú,
végül belőlük sem lesz más, csak hamu.
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,
akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,
s aki hitvány marad egész élethosszra?
Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,
akinek nem számít más, csakis a haszon,
s aki becsmérli a hazáját is azonmód?
Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,
ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,
s aki a népe ellensége előtt letérdelt?
Egy néphez szólni felelősség, nem szórakoztató játék,
nem egy babazsúr, amely csak úgy magával sodor,
és ami a legfőbb, nem komolytalan szándék.
Aki ezt megteszi, annak a tudatában leledzik mindez,
s aki tiszta szívvel teszi a dolgát, az mind tudja jól,
hogy semmi, de semmi köze nincs a hithez.
Egy néphez szólni felelősség, mert rajta állhat a jövő,
rajta állhat mindaz, ami a jelent is szebbé teheti,
s ehhez becsületes ember kell, nem cselszövő.
Aki nem a tömegből származik, azt nem érdekli a tömeg,
nem érdekli senki bánata, fájdalma, szomorúsága,
és részéről az ígéret, csupán üres szöveg.
Aki nem a tömegből származik, az együtt soha nem érez,
nem kegyelmez, hanem pusztít, kiirt, megsemmisít,
és semmi, de semmi köze nincs, a néphez.
Amíg le tudják kötni a nép figyelmét, addig arat a sötét,
van ideje megtervezni és kivitelezni az ármányait,
miközben az ember pihen, iszogatva a sörét.
Ihatja a borát is, vagy a pálinkáját, az sem számít sokat,
mivel nem tudja befolyásolni a kegyetlen terveket,
pláne úgy, hogy csakis önmaga ellen fogad.
Annak idején a gladiátorviadalok is eme célt szolgálták,
meg a kenyér dobálása a közönség, a tömeg közzé,
s e cirkusszal, a hatalmat tovább formázták.
Formázták, de nem a jóra és nem a szépre, ezekre soha,
mindig is az uralmon lévőknek kedvezett mindez,
s még sajnos nem áldozott le az elnyomás kora.
Amíg le tudják kötni a nép figyelmét, addig ők nyernek,
és ők irányítanak, ők döntik el, hogy kik élhetnek,
s örömöt, csakis a totális hatalomban lelnek.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, fenik a bárdot,
és bizony le is sújtanak vele a mélyen alvókra, bárkire,
a maradékokra pedig gyorsan ráteszik a jármot.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, elszáll a jövője,
elvész mindene, ami eddig volt, minden álma és vágya,
s végül még szeretetet sem tud küldeni a jövőbe.
Meddig tűri még a nép, hogy hazudjanak neki,
és kizsákmányolják, a létét is elpusztítva,
mert abban a hatalom az örömét leli?
Meddig viseli el a megtiprást, a jogai elvételét,
a félelemben tartást, s szabadsága eltörlését,
tagadva a gonosz létezésének elméletét?
Miként hagyhatja, hogy kiirtsák eme világból,
s elvegyék a családját, rokonait, barátait,
és ne gondolkozhasson a világról?
Hogyan viselheti el, hogy állatokként kezeljék,
és a szeretett gyermekeikkel egyetemben,
végül mindőjüket a vágóhídra tereljék?
Meddig tűri még a nép, hogy semmibe vegyék,
s megkérdezése nélkül, levegőnek nézve,
vele ezt a sok mocskot megtegyék?
Minek is örüljünk? Talán a forró levegőnek,
amely árt a növényeknek, az állatoknak,
a felnőtteknek és a csecsemőknek?
A sok rossznak, mely naponta kínoz, gyötör,
tönkreteszi a megszokott életünket most,
és csak egy vár reánk, a sírgödör?
A rengeteg aljasságnak, amit reánk öntenek,
nem kímélve senkit, soha és semmikor,
s mindig a fejünk felett döntenek?
Az állandó hazugságok árjának, amely butít,
kiöli az elmét, az értelmet és a lelket is,
s folyamatosan egymás ellen uszít?
Minek is örüljünk? Egy jogok nélküli létnek,
melyben bármikor eltiporhatnak minket,
tényleg ez kell a hiszékeny népnek?
A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,
sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.
Immár rabokként élnek, s nem szabadon,
fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.
Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,
és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.
A javaikat már elvették, családjuk nincs,
és számukra a levegővétel is nagy kincs.
A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,
és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.
Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,
ám ki keményen küzd, új reményre talál.
