Saját alkotásaim
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,
kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,
akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.
Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,
s már attól rosszul vannak, ha meghallják,
hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.
Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,
önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,
s mindezen jó tulajdonságaik összessége.
A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,
a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,
ám ha mégis győzne, az volna a csoda.
Megjött az ősz, s itt van a rettegtetés újra,
hiszen a félelmet mindig táplálni kell,
sokszor a járványok mögé bújva.
Az engedelmes nép pedig fejet hajt bután,
nem áll ellen és elfelejti ama mondást,
csak egyszer volt kutyavásár Budán.
Nem emlékszik erre és mindenre bólogat,
a kapcarongyot fel is kapja az orra elé,
ez aztán az igazi, önfeladó hódolat.
Nem gondolkozik, mert ahhoz ész is kell,
s túlontúl fájdalmas az igazságot látni,
azt látva a lelke nyugalmat nem lel.
Persze gyalázza azokat, akik mégis látják,
akik ki mernek állni, mernek küzdeni,
s akik a végüket tétlenül nem várják.
Megjött az ősz, aláhullanak az élet levelei,
s aláhullik a remény, amely túl gyenge,
mindenfelé fekszenek a lét tetemei.
Amikor az elme önmagába néz, biz megdöbben,
olyat lát, amit el sem tudott képzelni eddig,
s ezt nem tudja feldolgozni egykönnyen.
Meglátja mindazt a jót, s főleg rosszat, amit tett,
amiket elhallgatott, magába zárt oly régóta,
és meglátja azt, hogy eközben mivé is lett.
Tisztulni kezd előtte a kép, becsapták rendesen,
elámították, eltompították, ostobává tették,
és szégyenében sokat szenved csendesen.
Amikor az elme önmagába néz, nem túl boldog,
ekkor döbben rá, mennyire sokat hibázott,
és főleg miatta alakulhattak így a dolgok.
Az elkábított tudat nem törekszik a fényre,
nem küzd, nem harcol, csak mosolyog,
s bár be van zárva, nem veszi észre.
Nem érdekli a valóság, hisz azt nem is érti,
az igazság a számára érdektelen, mese,
és miért is zavarják vele, ezt kérdi.
Az elkábított tudat édesded alussza álmát,
nem érzi a fenyegető veszélyeket sem,
s végleg lekapcsolták nála a lámpát.
Az elmék programozása immár teljes erővel folyik,
ahogyan a félelem és a rettegés fenntartása is,
mindaddig, amíg az értelem el nem fogyik.
Az elmék programozása túlságosan kihat a jövőre,
engedelmes szolgákká teszi az emberek zömét,
és így válik majd semmivé mindenki jövője.
Józan ész és értelem nélkül nem sok esély marad,
mivel az emberiség jó része még el sem hiszi,
hogy a sorsuk igen rossz irányba halad.
Sokaknak nincs ideje, energiája, a valóságot látni,
sőt, ha látja is, egyszerűen nem tudja elhinni,
hogy bárkik el akarnák az élettől vágni.
Józan ész és értelem nélkül elhal minden remény,
apró gyertyalángként pislákoló fénye kialszik,
s mindenki rájön, a jövő milyen kemény.
Mindenki másra fogékony, ki a rosszra, ki a jóra,
van, aki a szeretetre, míg mások a gonoszra,
s van, ki a napsütésre, míg mások a hóra.
Mindenki másra fogékony, ki milyen és mit érez,
van, akinek a lelke a fontos, másnak a szíve,
s van, aki előbb üt, míg más előbb kérdez.
Mindenki másra fogékony, ki a létre, s ki a végre,
ki a hazugságok tömegére és ki az igazságra,
ki a rögtönzésre, ki pedig a józan észre.
Nyáron megy a tobzódás és a buli, forrnak a napok,
mindenfelé evés, ivás, zene, tánc, programok,
s jól érezhetik magukat kicsik, nagyok.
Nyáron megy a tobzódás és a buli, az ész meg távol,
s miközben testek vonaglanak szexre vágyva,
nem hiszik, a gonosz lesújthat bárhol.
Mikor az agy nem hiszi el, amiket a szemek látnak,
s megkérdőjelezi a valóságot, minden szinten,
akkor az igazság percei nagyon fájnak.
Amikor a mesékről egymás után lehull már a lepel,
és végre kezd kitisztulni az ég, a viharok után,
az értelem a butaságokra könnyen felel.
Mikor az agy nem hiszi el még azt sem, amiket tud,
s kétségbe vonja önmaga tudását, képességeit,
akkor az ember előbbre csak nehezen jut.
