Saját alkotásaim
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
Saját maga sírját ássa az, aki csak vár,
aki tétlenül néz, nem gondolkozik,
és elhiszi, nem lesz többé nyár.
Aki felül minden hazugságnak mindig,
s még akkor is tagadja a valóságot,
amikor a talaj a talpa alatt izzik.
Aki azt sem fogadja el, amit maga átél,
akit csupán az indulat, a harag fűt,
s aki nem érti, mi is az a háttér.
Aki önként feladja az elveit és a jogait,
másokért lemond a szabadságáról,
s így növeli a hiszékenyek sorait.
Aki gazul elárulja a hazáját és a népét,
véres pénzért bármikor megvehető,
s letagadja a létezésének a tényét.
Saját maga sírját ássa az, aki túl buta,
aki nem lát tisztán, csupán őrjöng,
és akinek az élete szörnyű kusza.
Az idők kezdete óta dúl,
a végtelen háborúk sora,
a kizsákmányolás sajnos,
állandó, nem áll le soha.
A szabadságáért népünk,
rengeteg vérrel küzdött,
a történelem folyamán,
mégis másoktól függött.
1848–49. hős idők voltak,
s felcsillant egy új remény,
az elnyomó hatalom ellen,
lázadt a gazdag, s szegény.
Véres csaták folyamában,
kemény harcokat vívtak,
halálig küzdöttek sokszor,
végül mégis sokan sírtak.
Sírtak, mert elbuktak végül,
Kossuth álma vérbe fulladt,
hazánk a bosszútól vérzett,
a tűz ki mégsem szunnyadt.
A szabadság vágya most is ég,
a földünket idegenek akarják,
özönlik a sötét, bűzös mocsok,
ha ezt hagyjuk, el is ragadják.
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,
van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,
s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.
Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,
és egy emberként összefogva csatába indulni,
vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.
Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,
az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,
s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.
1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,
a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,
s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,
szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,
s Magyarhon népe velük tartott e csatában.
Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,
a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,
most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.
Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,
a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,
s nem állította meg őket a félelem, babonák.
1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,
nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,
és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.
Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,
mi a fontos a számára és van-e benne becsület,
amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
ám egyfolytában üldözik a ragadozók,
s jobban, mint egykoron, valaha.
Bármerre is tartson, biztonságra nem talál,
sok csapdát állítottak neki és lőnek rá,
ha elfogják, az az ő számára halál.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
a szíve a remény felé vinné, a magasba,
ahol örök a fény és a béke tavasza.
A szabadságát vesztett madár nem örül,
bús, szomorkodik, s életuntan csipog,
hiszen erős rácsok veszik körül.
Magába roskadva az emlékei után kutat,
milyen is volt valaha szabadon élni,
és miért nem talál most kiutat.
Annak idején, amikor a magasban szállt,
s az égen a tündöklő Nap felé tartott,
a természettel szinte eggyé is vállt.
Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,
s mielőtt észbe kapott, láncra került,
tudta, ez sok madárral megesett.
Azóta reményre nem talál, csak vegetál,
kap ugyan enni és inni, de csakis rab,
s az összes szép álma messze száll.
A szabadságát vesztett madár nem repül,
és régi önmagának torz mása csupán,
mégis reméli, hogy innen kikerül.
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
A szakadék felé tart a világ nagyon nagy része,
s miközben sötét viharfelhők gyülekeznek,
egyre halványul a reménység fénye.
A szakadék felé tart a szabadság és az értelem,
vesztésre áll a szeretet, harcban áll a lét is,
s meglehet, ez a harc nem lesz vértelen.
A digitalizáció csak addig jó, amíg hasznos a célja,
míg az embereket segíti nagyon sok dologban,
s parancsra nem őket veszi majd célba.
A digitalizáció csak addig jó, amíg szabadságot ad,
szabadságot a mindennapokban és az életben,
s amíg aki használja, nem lesz általa rab.
