Saját alkotásaim
Amikor a teli spájzot patkányok lepik el,
nem sok marad, mire a gazda reggel kel.
Felfalják az összes tartalékát, az élelmét,
s megerősítik a kártevőktől való félelmét.
Amikor a teli spájzot csupán emlék őrzi,
már semmi nincs, amit meg lehet főzni.
A régi szép idők után jön az éhezés kora,
ezt pedig senki nem felejti el majd soha.
Reményt adni nagyon nehéz eme világban,
mely keserűséggel és fájdalommal teli,
bezzeg a rettegtetés, na az hibátlan.
Reményt adni nagyon nehéz, de mennyire,
üres szavak sokasága száll a semmibe,
és mindez sajnos nem jó semmire.
Amikor a sötét homály uralja a ragyogó fényt,
és igyekszik eltörölni annak az emlékét is,
rabigába hajtja az összes emberi lényt.
Amikor a sötét homály uralja az üres elméket,
s bennük vigad, ott találja meg az örömét,
széttépi az értelem által szőtt kelméket.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,
mind helyezkedtek és versenyeztek,
tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.
Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,
a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,
a butaság, az ordítás és a pusztítás.
Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,
látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,
hisz a tudat ehhez nem volt kellő.
A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,
egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,
a vele való összhang reménytelen.
Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,
fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,
és sokszor erőlködtek görcsösen.
Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,
a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,
az erejük és a tehetségük elfogytak.
Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,
a szeretet, az értelem, meg a becsület,
az igazság nem megvehető jószág.
A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,
kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,
akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.
Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,
s már attól rosszul vannak, ha meghallják,
hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.
Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,
önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,
s mindezen jó tulajdonságaik összessége.
A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,
a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,
ám ha mégis győzne, az volna a csoda.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
Üres fejjel, s rettegő tekintettel sorban állva,
lesütött pillákkal, beidomítva, reszketve,
mindőjük a megmenekülését várja.
A megmenekülést egy nem létező szörnytől,
egy bebeszélt hazug dologtól, egy rémtől,
s elszakadva a való világtól, a Földtől.
Sokuk már önmagától is iszonyodik nagyon,
mikor egyedül ül az autójában, maszkban,
hiszi, a hatalom megmenti egy napon.
A média által hipnotizáltan, bambán néznek,
a lelkük megsemmisülten, s némán kiált,
ám hiába ígérnek bármit is az égnek.
Üres fejjel, s rettegő tekintettel, elveszetten,
a családjukat is megtagadva, oly ostobán,
sajnos ez a réteg immár menthetetlen.
Tologatott remény, a csapból is ez folyik
és a hazugságok árja soha el nem fogyik.
Bő vizű folyamként mossa az üres agyat
és betölti az összes helyet, amely szabad.
Márpedig ürességből van bizony bőven,
s kinek van, henceg is vele, igen bőszen.
Homályos tudatlanság, s birka tekintetek,
amelyek a sötétbe, a végzetbe tekintenek.
Tologatott remény, s korrupt, aljas világ,
eme tébolyról készülnek videók és diák.
Amíg a tiszta értelem nem talál magára,
nem lelhet gyógyírt a haldoklók szavára.
